Eme
tudományos kis szösszenet azon nyomós oknál fogva jött létre, hogy elegem lett
drága embertársainkból. Próbáltam a klaviatúra püfölése közben jobban
elgondolkodni azon, hogy hogyan engedhetjük mi nők, hogy ezen állatfaj (mert
bizony, azok) itt éljen mellettünk.
Lehet, hogy
az Isten ezen teremtményei csupán egy kellemetlen elfajzás, vagy mondhatni
betegség miatt jöttek létre. A „nagy semmi értelmet” alapul szolgáló
gondolkodásmódjuk egyenlő egy féléves elefánt bébiével, aki csak annyit tud
rögzíteni a még ki nem fejlődött agyában, hogyha veszély van, akkor a csorda
közepére kell jutnia. Nos, a férfi nagy általánosítások közepette erre a sorsa
jutott. Hiszen semmi más nem érdekli őket, mint az a bizonyos három betűs szó,
mely s-sel kezdődik és x végződésű. Saját magukból kiindulva a nőkről is azt
hiszik, hogy a lepedőcsata az univerzum középpontja számunkra is. Mintha ágycentrikusak lennének. Valamint ki nem felejtendő
drága poharas italaik tömény sora, melyek az a-tól z-ig terjedő nevekkel vannak
feltuningolva.
Bár ilyenkor
elő szokták hozni, hogy a legtöbb tudós, dolgozó és természetesen szakács is
férfi, de ilyenkor el kell, hogy szomorítsam drága önkéntes férfivédő
balfékjeimet. Azt, hogy azon bizonyos hímneműek csak annak köszönhetik
odajutásokat, hogy legalább egy értelmiség – vagyis nő – biztatta és segítette
őket, ki kell jelenteni. Hiszen Isten minek teremtette volna meg a nőt? Kellett
az igazi csoda, ha már először nem jött össze.
Tulajdonképpen
tekinthetjük őket valamiféle mutáns állatnak is, akiket a Mindenható csupán a
szórakozásunkra talált ki. Talán pont ez a lényege a másik nemnek. Hogy mi, nők
ne unatkozzunk, kellett valaki, akivel lefoglalhatjuk szabadperceinket, és
taníthatjuk, nevelhetjük őket. Ezen időszakos megnyilvánulásokkor (amikor már
van egy ilyen házi kedvenced és nagy lelkesedéssel tanítgatod) rájön az ember
lánya, hogy ezeket hiába szapulja, szidja, pofozza meg, akkor sem tud mást
felfogni az az egyén a csökött elméjével, mint hogy neki van igaza. Ha nem,
akkor is azt mondja, hogy ő okosabb, feljebb valóbb, mint te (aki remélhetőleg
nő szerepét tölti be, mármint te).
Egy
nagyszájú feminista révén sok tapasztalatom van az ilyen hímkomplexusos esetek
terén. A közeli környezetemben már észrevettem, hogy egy ilyen... Nevezzük
hímegyednek!
Nos, egy
ilyen hímegyed beszélgetés közben nem közvetlenül a női gondolkodásra, a
kommunikáció tárgyára figyel, hanem társalgó partnere küllemére, vagy ha az
éppen nem az ő ínyére kitalált hölgyemény, akkor valaki más – az ő szótárjukat
is felhasználva – cicus hátsó, illetve mellkasi domborulatait figyeli. Igen
ritka az olyan példány eme mutáns állatok között, akivel tényleg értelmesen, az
előbbi konfliktus esetet mellőzve lehet információt cserélni.
Szerencsésnek
mondhatom magam, hogy társalgási köreimben két ilyen egyént ismerek, aki
eljutottak már arra pontra, hogy feltudják fogni mi az, ha egy nő azt mondja
igen, és mi az, ha azt mondja nem. De a többit szerény személyem – és ahogy
szemrevételeztem mások is – reménytelen esetként könyvelem el, és csak
imádkozva reménykedhetek a jobb jövő érdekében.
Remélem ezen rövidke gondolat menet végére érve
nem gondolsz enyhén férfigyűlölőnek. Mert az nem vagyok! Csak meg van az a
bizonyos véleményem, elképzelésem a novellám tárgyáról, hogy nem éppen olyan
tökéletesek, mint amilyeneknek hiszik magukat. Lehet, hogy néhol túloztam, vagy
éppen nem, de valahogy elő kellett törnie belőlem a sok feszültségnek, ami ő
miattuk generálódott bennem.