Aladdin és a bűvös lámpa

Azt mesélik, hogy élt Kínának egy városában egy szegény szabómester. Fia, akit Aladdinnak hívtak, kicsi kora óta semmirevaló, mihaszna gyerek volt. Amikor tizedik évébe lépett, a szabó valami mesterségre szerette volna fogni. Minthogy azonban nem volt rá pénze, hogy finom mesterségre, tudományra vagy más foglalatosságra taníttassa, odavette hát maga mellé a műhelybe, hogy ő tanítsa ki a szabómesterségre. De a fiú csak haszontalan, semmirekellő maradt, csupán arra volt kedve, hogy a környékbeli gyerekekkel játsszon; ki nem állta, hogy az egész napot a műhelyben töltse, és csak azt a pillanatot leste, mikor húzza ki apja a lábát, hogy valami elintéznivaló után fusson, vagy valamelyik vevőjéhez elmenjen, máris kereket oldott, és a kertekben csavargott a többi vásott suhanc, magafajta inasgyerekek társaságában.

Így ment ez folyton-folyvást, szülei szavát nem fogadta meg, és a mesterségben sem vitte semmire. Apja annyira emésztette magát, annyit bánkódott fia haszontalanságán, hogy belebetegedett és meghalt. De a kis Aladdin csak nem változott meg. Az anya sokat gondolkodott a sorukon: az ura meghalt, a fia semmirekellő, naplopó; eladta hát a műhelyt mindenestül, és fonalfonásba kezdett; így akarta keze munkájával a maga meg Aladdin fia kenyerét megkeresni. Ez pedig, amint érezte, hogy kikerült a szigorú apai kéz alól, még csak neveletlenebb, haszontalanabb lett, sőt arra is rákapott, hogy már csak enni járt haza.

Amikor Aladdin tizenöt éves lett, egy napon az utcán üldögélt, és az utcagyerekekkel játszott. Arra járt éppen egy mór dervis, szemügyre vette Aladdint, végignézte tetőtől talpig, tüzetesebben, mint a társait. Ez a dervis a legtávolabb nyugatról származott. Varázsló volt, és bűbájosságával hegyeket tudott egymásra halmozni, és a csillagjóslásban is jártas volt. Alaposan megnézte Aladdint, és így szólt magában: "Ez a fiú az, akit keresek. Igen, ez az! Hogy őt felkutassam, egyenesen azért hagytam el a hazámat." Félrehívta az egyik gyereket, és kikérdezte Aladdinról: kinek a fia, és megtudott róla és körülményeiről mindent. Azután odalépett Aladdinhoz, félrevonta és azt kérdezte tőle: "Fiam, nem te vagy ennek és ennek a szabónak a fia?" - "Igenis, én vagyok, uram - felelte a fiú -, de apám már régen meghalt." Amint ezt a mór varázsló meghallotta, ráborult Aladdinra, ölelte-csókolta, és úgy sírt, hogy könnyei csak úgy patakzottak az arcán. Aladdin nem tudta mire vélni a mórnak ezt a viselkedését és megkérdezte: "Miért sírsz, uram? És honnan ismered apámat?" A dervis szomorú, elcsukló hangon felelte neki: "Fiam, hogy kérdezhetsz ilyet? Mikor apádnak, az én testvéröcsémnek halála hírét hallom tőled? Igen, a te apád az én testvéröcsém volt! Most érkeztem ide messze földről, és azt reméltem, hogy viszontlátom őt. Micsoda boldogság lett volna! És most azt hallom tőled, hogy meghalt! Ó, a vér nem válik vízzé: itt a sok gyerek között mindjárt rajtad akadt meg szemem, pedig édesapád, amikor egymástól elváltunk, még házas sem volt."

A mór varázsló így beszélt tovább Aladdinhoz, a szabó fiához:

"Fiam, Aladdin, lám a sors megtagadta tőlem, hogy vigaszt és örömet találjak apádban, az öcsémben, pedig de reménykedtem, hogy hosszú távollétem után viszontlátom, mielőtt meghalok! Ó, jaj, hogy a szétválasztó balsors elrabolta tőlem! De végzetét senki sem kerülheti el, és amit a felséges Alláh rendelt, az ellen nincs segítség. - Aztán megfogta Aladdin kezét, és így folytatta: - Fiam, most már csak te vagy egyetlen vigaszom, apád helyét te foglalod el. Aki utódot hagy maga után, az nem halt meg, fiam!" Aztán zsebébe nyúlt a varázsló, tíz dinárt húzott elő, és e szavakkal adta át Aladdinnak: "Fiam, merre van a házatok, és hol van anyád, öcsém felesége?" Aladdin kézen fogta, és elvezette a házukhoz. A varázsló most így szólt hozzá: "Fiam, fogd ezt a pénzt, és vidd édesanyádnak; add át neki üdvözletemet, és beszéld el neki, hogy nagybátyád megérkezett messze földről. Alláh engedelmével holnap elmegyek hozzátok, hogy személyesen is köszöntsem anyádat, lássam a házat, ahol öcsém lakott, és hogy sírját is meglátogassam." Aladdin kezet csókolt a mórnak, és örömrepesve sietett az anyjához.

Szokatlan időben érkezett, mert máskor csak enni járt haza. Vidáman lépett be anyjához, és már messziről kiáltotta: "Jó hírt hozok, anyám! Nagybátyám megjött messze földről és tiszteltet!" - "Fiam - szólt az asszony -, csak nem csúfolódol velem? Ki a te nagybátyád? Honnan van egyszerre egy eleven nagybátyád?" De Aladdin így felelt: "Édesanyám, hogy mondhatod, hogy nem él senki rokonom, mikor pedig itt a nagybácsim! Hisz megölelt-megcsókolt könnyes szemmel! És meghagyta, hogy ezt mondjam el neked." - "Fiam - felelte az anyja -, igaz, tudom, hogy volt egy nagybátyád, de az meghalt, és más nagybátyádnak hírét sohase hallottam!"

A mór varázsló másnap reggel útnak indult, hogy Aladdint fölkeresse, és a fiút hatalmába kerítse. És amint a város utcáin járt-kelt, rá is talált Aladdinra, szokása szerint a vásott utcagyerekekkel hancúrozott. A varázsló odalépett hozzá, megölelte, megcsókolta, aztán kivett az erszényéből két dinárt, és ezt mondta: "Eredj anyádhoz, add neki ezt a két dinárt, és mondd neki: »Bácsikám ma este nálunk szeretne enni. Fogd hát ezt a két dinárt, és készíts nekünk jó vacsorát.« De most kérlek, mutasd meg még egyszer az utat a házatokhoz." - "Szívesen, bácsikám" - mondta Aladdin, elindult előtte, és megmutatta, merre kell menni. Ezután a mór elvált tőle, és útjára ment. Aladdin pedig hazaindult, és elmondott anyjának mindent, a két dinárt is odaadta neki, és azt mondta: "Nagybátyám ma estére nálunk szeretne vacsorázni." Anyja tüstént fogta magát, elment a bazárba, és bevásárolt mindent, ami kellett. Aztán hazasietett és hozzálátott a vacsora elkészítéséhez. Kölcsönkérte a szomszédaitól, ami tálra meg egyéb edényre szüksége volt, és amikor beesteledett, így szólt Aladdinhoz: "Fiam, a vacsora készen van. Bátyád talán nem tudja az utat házunkhoz, jó lesz, ha egy darabon elébe mész!" - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a fiú. De amíg így beszéltek, már kopogtattak is. Aladdin szaladt kaput nyitni, és ott látta a mór varázslót, egy bort, gyümölcsöt cipelő szolgával. Aladdin beengedte őket, a szolga aztán útjára ment, a mór pedig belépett. Köszöntötte Aladdin anyját, és sírva fakadt. Aztán megkérdezte az asszonyt: "Hol szokott ülni az öcsém?"

Amikor a fiú anyja megmutatta az idegennek, melyik volt férjének a helye, a varázsló odament, térdre esett, megcsókolta a földet, és így szólt: "Ó, milyen nyomorúságos is az életem, milyen szomorú a sorsom, mióta elvesztettelek, ó, testvéröcsém, szemem fénye." Annyira jajveszékelt, siránkozott, hogy az anyának azt kellett hinnie, hogy ez az ember csakugyan a sógora. A varázsló még el is ájult a sok sírástól-rívástól. Az asszony odament hozzá, felemelte a földről, és így szólt hozzá: "Mi haszna, ha halálra gyötrőd is magadat?"

Aladdin anyja vigasztalgatta a varázslót, aztán hellyel kínálta. Mikor leült, beszélgetni kezdett az asszonnyal: "Öcsém hitvese, ne csodálkozzál azon, hogy engem soha életedben nem láttál, és még megboldogult öcsém életében sem ismertél. Mert már negyven esztendeje, hogy ettől az országtól elszakadtam, és most jöttem vissza először szülőföldemre. Beutaztam Hátsó-Indiát, meg Elő-Indiát, bejártam egész Arábiát, aztán Egyiptomba vitt az utam, és hosszú ideig éltem annak fővárosában, amely a világnak egyik csodája. Aztán meg a messze-távoli Nyugatra kerültem, ott harminc esztendeig időztem. Egy napon azonban, öcsém hitvese, amint a házamban üldögélek, egyszerre csak eszembe jut szülőhazám és szegény testvéröcsém. Hatalmas vágy fogott el, hogy őt viszontlássam, csak jajgattam, csak sírtam, hogy oly messze idegenbe szakadtam el tőle. Végül is olyan erős-nyugtalanul vágyódtam már utána, hogy eltökéltem, visszatérek ebbe az országba, szülőföldemre, hogy megláthassam megint az öcsémet. Mert azt mondtam magamban: »Ember, mióta élsz már idegenben, szülőhazádtól távol, mikor pedig csak egyetlen öcséd van, több testvéred nincsen. Föl tehát, kelj útra, hogy megláthasd még egyszer, mielőtt meghalsz. Ki ismeri az idő sorscsapásait és a napok változandóságát? Keserves baj lenne, ha meghalnék anélkül, hogy öcsémet még egyszer láttam volna. Hiszen Alláh - magasztaltassék a neve! - nagy vagyonnal áldott meg, amíg öcséd talán nélkülözésben, szegénysorban él, akkor segíthetnél rajta, és egyben megint meg is látnád szemtől szembe.« Fel is készültem azon nyomban, a pénteki imádság után elmondtam az első szúrát, nyeregbe ültem, és sok fáradalom és viszontagság után - amiket a mindenható Alláh védelme alatt türelmesen viseltem el - elértem ebbe a városba. Amikor tegnapelőtt az utcáit jártam, figyelmes lettem Aladdinra, öcsém fiára, amint a pajtásaival játszott. És a mindenható Alláhra, ó, öcsém hitvese, ahogy rápillantottam, a szívem mindjárt feléje fordult, mert vér vonzza a vért, és lelkem szava azt súgta nekem, hogy ez az én öcsém fia. Feledve volt nyomban minden hányattatásom, szenvedésem, amint őt megláttam, csak majdhogy repülni nem tudtam örömömben. De amikor meghallottam tőle, hogy a szegény öcsém már megtért Alláhhoz... akkor túláradó bánatomban elvesztettem az eszméletemet... Talán Aladdin már elbeszélte, hogy sújtott le ez a hír. De most már egy kis vigasztalást találtam Aladdinban: ő foglalja el az elhunytnak helyét lelkemben, mert nem halt meg az, aki utódot hagy maga után."

A mór varázsló észrevette, hogy utolsó szavainál az asszony könnyekre fakad. Ravaszul vigasztalni kezdte az anyát, és kérlelte, hogy ne gondoljon annyit a férjére. "Nos, fiam, Aladdin - fordult most a gyerekhez -, micsoda mesterséget tanultál? Mi a foglalkozásod? Valami ipart tanultál ki, ugye, ami kenyeret ad mindkettőtöknek, anyádnak is, neked is?" Erre Aladdin elszégyellte magát, zavarba jött, és mélyen lehorgasztotta a fejét. Anyja pedig felkiáltott: "Dehogy tanult! Alláhra, nem ért ő semmihez a világon! Sose láttam még ilyen haszontalan kölyköt! Egész nap csavarog a környékbeli vásott naplopókkal, olyanokkal, mint ő maga. Az édesapja - ó, én szerencsétlen! - miatta halt meg bánatában. És most én is csak nyomorgok: pamutot fonok éjjel-nappal nagy keservesen, abból telik arra a darab kenyérre, amiből mi ketten élünk. Bizony ez az én sorsom, kedves sógor! Életedre, csak enni jár haza. Már arra is gondoltam, hogy bezárom a kaput, kitiltom a házból, menjen, amerre lát, keressen magának megélhetést, amiből eltengődhet. Öregasszony vagyok, nincs már erőm, hogy így kínlódjam, és a mindennapi kenyérről gondoskodjam. Ó, Alláh, mindig csak magamnak kell a mindennapit előteremtenem. Az volna jó, ha már eltartana valaki!"

Ekkor a mór Aladdinhoz fordult, és így szólt hozzá: "Hogy van az, öcsém fia, hogy ilyen csúnyán viselkedel? Ez szégyenletes dolog! Nem magadfajtához méltó! Hiszen eszes vagy, és tisztes emberek gyermeke! Gyalázat, hogy édesanyádnak kell hajlott korában az eltartásoddal törődni, pedig te már férfi vagy, akinek utána kellene járni, hogyan tartsa fönn magát. Nézd, fiam, itt a mi városunkban szerencsére annyi jó mester van, mint sehol másutt, keresd ki azt a mesterséget, amihez kedved van, én elhelyezlek. Ha aztán idősebb leszel, lesz valami szakmád, és megélsz belőle. Hiszen meglehet, hogy apád mesterségét nem szereted; válassz ki hát akkor másikat, olyat, amelyik jobban ínyedre van! Csak szólj, és minden erőmből a segítségedre leszek!" De amikor a mór látta, hogy Aladdin csak hallgat, és egy szót sem felel, rájött, hogy a gyerek semmi munkára se vágyik, csak a renyhe életre, így szólt hozzá: "Öcsém fia, nem akarlak megbántani. Ha nincs kedved mesterséget tanulni, berendezek neked egy boltot a legdrágább szövetekkel, hogy ismeretséget szerezz, kereskedést űzhess, adhass-vehess, és tekintélyes emberré légy a városban." Aladdin igen megörült nagybátyja szavainak, mert jól tudta, hogy a kereskedők mindig finom és választékos ruhákban járnak. Mosolyogva nézett hát a mórra, és bólintott annak jeléül, hogy kedvére való a dolog.

Amint a mór varázsló látta Aladdin mosolyáról, hogy szívesen lenne kereskedő, így szólt hozzá: "Minthogy kedved van ahhoz, hogy kereskedőt csináljak belőled, és boltot nyissak neked, öcsém fia, hát mutasd meg, hogy ember vagy a talpadon! Holnap, Alláh segítségével, elviszlek magammal a bazárba, finom öltönyt méretek rád, olyat, amilyet a kereskedők viselnek, aztán majd bolthelyiség után nézek a számodra, ahogy megígértem."

Aladdin anyja még mindig kételkedett egy kicsit, vajon igazán a sógora-e a mór, de most, amikor az ígéretét hallotta, hogy üzletet nyit a fiának, és szövetárukat, tőkét meg mindent ad majd neki, már biztosra vette, hogy ez a mór valóban a sógora: idegen ember ennyit az ő fiáért nem tenne. Ezért, hogy a helyes útra térítse, intő szavakkal fordult a fiához: verje ki a bolondságot a fejéből, viselkedjék férfimódra; nagybátyjának, ki apja helyett apja, mindig engedelmeskedjék, és a magafajta jómadarakkal haszontalanul elpocsékolt időt most már tegye jóvá. Ezután Aladdin anyja asztalt terített, és feltálalta a vacsorát. Mind a hárman nekiültek, ettek és ittak, közben pedig a mór Aladdinnal a kereskedői pályáról meg hasonló dolgokról beszélgetett. Amikor a mór látta, hogy az idő nagyon későre jár, visszament a szállására, de előbb megígérte, hogy másnap eljön, Aladdint elviszi a bazárba, és kereskedő-köntöst méret a számára. Aladdin azon az éjszakán örömében még aludni sem tudott.

Elérkezett a reggel, és a varázsló máris kopogtatott az ajtójukon. Aladdin anyja fölkelt, és ajtót nyitott, de ő nem akart bemenni; csak Aladdinért jött, hogy a bazárba vigye. Ekkor előjött Aladdin, jó reggelt kívánt bácsikájának, és kezet csókolt neki. Az pedig kézen fogta, és elindult vele a bazár felé. Ott bevitte egy posztókereskedésbe, ahol mindenféle ruhaneműt árultak. Teljes öltözetet kért, drágát és finomat. A kereskedő előhozta, amit kívánt: teljes kiszabott, megvarrt öltönyöket. A mór most így szólt Aladdinhoz: "Válaszd ki, fiam, ami neked legjobban tetszik!" A fiú nagyon megörült, és kedve szerint kiválasztotta azokat a ruhadarabokat, amelyek legjobban tetszettek neki. A mór tüstént kifizette az árukat a kereskedőnek. Aztán tovább indult, és a fürdőbe vitte Aladdint. Fürdés után szörbetet iszogattak a csarnokban, majd Aladdin nagy boldogan felöltötte új ruháit, odalépett bátyja elé, szépen megköszönt neki mindent, és nagy jóságáért hálásan megcsókolta a kezét. Most a varázsló ismét kézen fogta Aladdint, és elment vele a kereskedők bazárjába. Végigmutogatta neki a bazárt, hogy hogyan folyik ott az üzleti élet, aztán így szólt hozzá: "Fiam, most már úgy illik, hogy emberek közé járj, főleg kereskedők közé, hogy eltanuld tőlük az adás-vevést, mert te is erre a pályára lépsz!" Ezután tovább vezette, megmutatta neki a várost, a mecseteket és a hely minden látnivalóját. Utoljára egy kifőzőnek a boltjába vitte. Ezüsttálakon behozták az ebédet, ettek-ittak, míg jól nem laktak, aztán megint tovább mentek. A varázsló most a város nyilvános kertjeit meg nagy tereit mutogatta meg Aladdinnak, a szultán palotájába is elment vele, és bevezette a pompás, nagy termekbe is. Mindezek után magával vitte az idegen kereskedők fogadójába, ahol a szállása volt. Ott meghívott néhány ott lakó kereskedőt, és amikor azok bejöttek és étkezéshez ültek, elmesélte nekik, hogy ez az ő öccsének a fia, és Aladdin a neve.

Mikor már ettek-ittak, és beesteledett, a varázsló fogta Aladdint és visszakísérte anyjához. De amikor az megpillantotta a fiát, aki most olyan volt, mint valami előkelő kereskedő, majd megbolondult, és örömkönnyeket hullatott. Nem győzött hálálkodni sógorának, a mórnak jóságáért, és így szólt hozzá: "Kedves sógor, még ha egész életemen át mindig csak hálálkodnék neked meg magasztalnálak, akkor se lenne elég szavam, hogy megköszönjem, amit fiamért tettél!" A mór ezt felelte: "Öcsém hitvese, nem jóságból tettem. Hisz ő az én fiam, kötelességem, hogy én álljak helyt öcsém helyett, és apja legyek a gyereknek. Nyugodj meg hát!" De az asszony csak folytatta: "Könyörgök Alláhhoz, minden fő és kisebb szentnek nevére, hogy óvjon és tartson meg téged, sógorom, adjon neked hosszú életet, hogy a védőszárnyaid tovább oltalmazzák ezt az árvát! Ő pedig mindig engedelmeskedjék neked, és szavadat fogadja meg, és csak azt tegye, amit te parancsolsz neki!" - "Öcsém hitvese - válaszolta a mór -, Aladdin már felnőtt és jó eszű fiú, derék szülőktől származik: hiszem, hogy Alláh segítségével elfoglalja majd édesapja helyét, és ő lesz a te támaszod. Sajnálom, hogy holnap nem nézhetek még bolthelyiség után a számára, mert pénteken a kereskedők istentisztelet után mind a kertekben és a tereken sétálnak. De ha Alláh megsegít, szombaton végrehajtom a tervemet. Holnap eljövök hozzátok Aladdinért, és megmutogatom majd neki a városon kívüli díszkerteket meg sétányokat; talán nem is látta még. Így aztán emberek közé is kerül, s az ott sétáló kereskedőkkel meg előkelőségekkel is megismerkedhet."

A mór elment, és az éjszakát a szállásán töltötte. Másnap megint felkereste a szabó házát, és bekopogott az ajtaján. Aladdin egész éjjel le se hunyta a szemét örömében a szép új ruhák, az elmúlt nap gyönyörűségei, a fürdő, evés-ivás és a társas mulatozás miatt, aztán az a gondolat sem hagyta aludni, hogy másnap eljön érte bácsikája, és elviszi, megmutatja neki a díszkerteket. Alig bírta kivárni a reggelt. Most hát, amint meghallotta, hogy kopognak az ajtón, felpattant, mint a szikra, ajtót nyitott, és maga előtt látta nyugatról jött bácsikáját. A varázsló megölelte, megcsókolta, és kézen fogva elindultak. A mór pedig így szólt Aladdinhoz: "Öcsém fia, ma olyasmit mutatok neked, amit életedben még nem láttál!" És mosolygósan, nyájasan beszédbe ereszkedett vele. Közben kiléptek a város kapuján. A mór, amint a kertek között sétálgattak, megmutogatta a fiúnak a téres sétányokat és a magasba törő csodálatos palotákat. Ahányszor megakadt a szemük egy kerten, kastélyon vagy palotán, a mór megállt és megkérdezte: "Tetszik ez neked, Aladdin fiam?" Az meg úgy érezte, hogy majd elrepül a boldogságtól: olyasmiket látott, amilyeneket életében sohasem. Így sétálgattak tovább, és megtekintettek mindent, míg csak bele nem fáradtak. Akkor betértek egy nagy kertbe, ahol a szív felvidult, a szem gyönyörködött. Virágoktól övezett szökőkutak aranysárga rézoroszlánjai lövellték szerte a vizet. Leültek egy asztal mellé és pihentek. Aladdin szíve tele volt örömmel és boldogsággal, és elkezdett az öreggel tréfálkozni és pajkoskodni, mintha igazán a bácsikája lett volna. Ezután a mór kioldotta övét, és zacskót vett elő, teli kenyérrel, gyümölccsel és egyéb ennivalóval. Így szólt Aladdinhoz: "Öcsém fia, bizonyára megéheztél, gyere, vegyél, ami csak jólesik." A fiú hozzálátott a falatozáshoz, a mór is vele evett. Vígan voltak, mulatoztak és kipihenték magukat. Aztán a mór megint megszólalt: "Öcsém fia, ha kipihented magadat, gyerünk még egy kicsit tovább!" Aladdin hamarosan fölkelt, és a mór kertről kertre járt vele, amíg a kertek mind el nem maradtak mögöttük, és ők egy magas hegyhez nem értek.

Aladdin még soha nem volt a város falain kívül, és ilyen hosszú utat se tett meg életében. Megkérdezte hát a mórtól: "Bácsikám, mondd, hova megyünk? Hisz a kerteket már mind magunk mögött hagytuk, most pedig egy hegy előtt állunk. És ha még hosszú az út, már nem lesz jártányi erőm sem, mert egészen elgyöngültem a fáradtságtól. Nem találunk itt több kertet, ugye, gyerünk megint vissza a városba!" - "Fiam - felelte a mór -, hisz épp erre vezet az út; a kerteknek nincs még vége, és most éppen egy olyan kert felé tartunk, amilyen a királyoknak sincs. Szedd hát össze az erődet, hiszen hála Alláhnak, férfi vagy." Aztán nyájas szavakkal szórakoztatta a fiút, és különös történeteket mesélt neki, igazakat meg költötteket, amíg el nem értek arra a helyre, amely felé a mór varázsló igyekezett. Ennek a kedvéért utazott a távol nyugatról egész Kínáig. Mikor megérkeztek, így szólt Aladdinhoz: "Öcsém fia, ülj le, pihend ki magadat, mert ez az a hely, amelyet kerestünk. Ha Alláh akarja, csodálatos dolgokat mutatok neked, amilyeneket e világon ember még nem látott, e földön senki szeme elé nem jutott, de amit te mindjárt meg fogsz pillantani." - A mór így folytatta: "Ha jól kipihented magadat, kelj föl, és keress száraz fát meg rőzsét; jó szárazat, hogy tüzet rakhassunk. Azután, öcsém fia, mutatok neked valamit - no de várj csak, majd meglátod!"

Aladdin ezek hallatára csak úgy égett a kíváncsiságtól, hogy megláthassa már, amit a bácsikája mutatni akar neki, el is felejtette, hogy milyen fáradt, fölugrott és elkezdett száraz tűzifát meg rőzsét szedni. Addig szedte, amíg a mór azt nem mondta: "Elég lesz, kedves öcsém!" Most a mór egy dobozt vett elő a zsebéből, kinyitotta és elővett belőle annyi füstölőt, amennyire szükség volt. És ezzel füstöt támasztott, bűvölt, varázsolt és érthetetlen szavakat mormogott. Ekkor egyszerre csak besötétedett, az ég megdördült, a föld megrengett és megnyílt. Aladdin nagyon megijedt, és rémületében el akart szaladni. De amint a mór varázsló észrevette, hogy a fiú kereket akar oldani, szörnyű haragra lobbant, mert Aladdin nélkül egész munkája kárba veszett volna: a kincshez ugyanis, amit meg akart szerezni, csak Aladdin által juthatott. Amikor hát meglátta, hogy a fiú menekülni akar, fölemelte a karját, és olyan erővel sújtott a fejére, hogy majd kiütötte a fogait. Aladdin ájultan hanyatlott a földre. De a mór kis idő múlva magához térítette varázserejével. A fiú sírva fakadt, és így kiáltott: "Bácsikám, mivel érdemeltem, hogy így megüss?" Ekkor a mór ilyen szavakkal engesztelgette: "Fiam, én férfit akarok nevelni belőled. Ne ellenkezzél hát velem, hiszen a nagybátyád vagyok, apádat helyettesítem. Engedelmeskedj mindenben az én szavaimnak, nem telik bele sok idő, majd elfelejted ezt a bajt és fáradtságot, ha a csodálatos dolgokat meglátod!"

Amint a föld megnyílt a varázsló előtt, márványlap tűnt elő, öntött rézkarikával a közepében. A mór odafordult a fiúhoz, és így szólt hozzá: "Ha megteszed, amit mondok, gazdagabb leszel minden királynál! Azért ütöttem rád, mert itt kincs van elrejtve, és a te nevedre szól - te meg itt akartad hagyni, és el akartál szaladni! De most vigyázz: nézd csak, hogy megnyitottam a földet varázserőmmel és bűvös igéimmel. - Aztán így folytatta szavait Aladdinhoz: - Fiam, Aladdin, hát jól vigyázz! Látod, ez alatt a kőlap alatt van a kincs, amelyről beszéltem. Dugd kezedet a rézgyűrűbe, és emeld föl a lapot; mert egyetlen ember nem tudja azt megtenni, csak te, és senki más ebbe a kincsesbarlangba a lábát be nem teheti, csupán te. Hallgass jól rám, pontosan úgy tégy, ahogy én utasítlak, az utolsó betűig ügyelj a szavaimra. Mindez, fiam, a te javadra történik; mert oly hatalmas kincs van itt, hogy nincs király a világon, akinek ennyi drágasága volna. És a tied ez a kincs meg az enyém!" A szegény gyerek megfeledkezett fáradtságról, verésről, könnyhullatásról; egészen magukkal ragadták a mór szavai, és boldog volt, hogy olyan gazdag lesz, hogy a királyok se különben. Így szólt tehát: "Kedves bátyám, csak parancsolj, mit óhajtasz, én engedelmeskedem!" - "Ó, öcsém fia - felelte a varázsló -, úgy szeretlek, mint a saját gyerekemet, de még annál is jobban; mert rajtad, unokaöcsémen kívül, senki rokonom sincsen. Te leszel az örökösöm és utódom, fiam! - Odalépett Aladdinhoz, megcsókolta és így folytatta: - Hát kiért töröm magamat így, fiam? Csak teérted, hogy dúsgazdag, előkelő emberré tegyelek! Ezért pontosan fogadj meg mindent, amit mondok. Menj oda ahhoz a karikához, és emeld fel, úgy, ahogy mondtam!" De Aladdin így szólt: "Bácsikám, ez nehéz nekem, egyedül nem bírom felemelni. Gyere, segíts te is, hiszen én még oly fiatal vagyok." - "Kedves öcsém - mondta erre a mór -, ha segítek neked, nem érünk el semmit; fáradságunk hiábavaló lenne. Csak dugd kezedet a gyűrűbe, és húzd fölfelé; meglátod, nem lesz nehéz. Hisz megmondtam, hogy rajtad kívül senkinek sem szabad hozzányúlnia, amikor pedig elkezded húzni, mondd ki a nevedet, meg apád és anyád nevét, akkor tüstént fölemelkedik, úgyhogy a súlyát sem érzed."

Aladdin összeszedte minden erejét és bátorságát, és úgy tett, ahogy a mór parancsolta. És amint a maga meg apja-anyja nevét kiejtette, a kőlap könnyedén fölemelkedett, éppen úgy, ahogy a bűvész mondta. És azonnal leemelte a lapot, félredobta. Mikor Aladdin elmozdította a kincsesbarlang bejáratáról a kőlapot, föld alatti folyosót pillantott meg: vagy tizenkét lépcsőfok vezetett le a mélyére. A mór most azt mondta neki: "Aladdin, vigyázz, mindent egész pontosan úgy csinálj, ahogy mondom, semmit ki ne hagyj. Menj le óvatosan a lépcsőn, amíg egy folyosóhoz nem érsz. Ez egy csarnokba vezet, mely négy részre van osztva; minden részben négy aranykorsót találsz és egyéb színarany és ezüst holmit. De óvakodj attól, hogy bármihez is hozzányúlj, vagy valamit elvégy; menj csak tovább, míg a negyedik helyiségbe nem érsz. Vigyázz, hogy a ruhád, de még a szegélye se érintse a korsókat vagy a falakat, és ne állj meg egy pillanatra sem. Ha másképp cselekszel, tüstént fekete kővé változol. De ha odaértél a negyedik helyiségbe, ott egy ajtót találsz; nyisd ki az ajtót, közben pedig mondd ki a nevedet, mint a kőlap fölemelésekor, és menj be, egy kertbe fogsz érni, mely tele van szép fákkal, azokon gyümölcsök függnek; onnan menj tovább azon az úton, amelyet magad előtt látsz, vagy ötven rőfnyit, akkor egy terembe érsz; harminc lépcsőfok vezet fel hozzá. Nézz körül a teremben."

Aztán így folytatta szavait: "Ha a teremben vagy, ott egy lámpát találsz, a terem mennyezetéről függ alá. Fogd a lámpát, öntsd ki belőle az olajat, aztán rejtsd a kebledbe: a ruháidat ne féltsd, mert az olaj nem igazi. Ha aztán visszafelé jössz, szedhetsz a fákról annyi gyümölcsöt, amennyit akarsz, mert minden a tied, amíg a lámpa a kezedben van." Mikor a mór befejezte beszédét, pecsétgyűrűt vont le ujjáról, ráhúzta Aladdin ujjara e szavakkal: "Fiam, ez a pecsétgyűrű megóv téged minden bajtól és veszélytől, ami fenyegethet, de csak egy feltétellel: ha mindent megszívlelsz, amit neked mondtam. Nos hát, munkára, szállj alá, légy erős, tettre kész, hozzá bátor és merész; ne félj, hisz férfi vagy már, nem gyerek. Aztán, fiam, igen rövid idő múlva olyan kincshez jutsz, hogy te leszel a világ leggazdagabb embere."

Aladdin ekkor leszállt a föld alatti folyosóba, és megtalálta a négy helyiséget, mindenikben volt négy aranykorsó, de ő elment mellettük, óvatosan és határozottan, ahogy a mór meghagyta neki; aztán a kertbe jutott, keresztülment rajta, míg a terembe nem ért. Ott felment a lépcsőkön, és a teremben megtalálta a lámpát, kioltotta, kiöntötte az olaját a földre, és a lámpát keblébe dugta. Aztán megint lement a kertbe, és nézegetni kezdte a fákat; madarak ültek rajtuk, és hangjukkal a mindenható Teremtőt dicsérték. Ezeket a madarakat jöttében nem látta. A fákon gyümölcsként csupa értékes drágakő függött, minden fán másfajta és más színű, zöldek és fehérek, sárgák és pirosak és mindenféle egyéb színűek. Olyan ragyogást árasztottak, amely fényesebb volt, mint a déli nap világa. Minden drágakő olyan nagy volt, hogy nincsen király a világon, akinek csak egy olyan köve lett volna, vagy csak felényi is, mint itt a legkisebbek.

Aladdin ide-oda sétált a fák között, és alaposan szemügyre vett mindent. Megfigyelte, hogy a fákon igazi gyümölcs helyett drágakövek függnek, becses smaragd, jáspis, meg gyöngyök és más drágaságok, melyeknek ragyogásától megzavarodott az ész. De mivel Aladdin soha életében ilyesmit nem látott, és még nem is nőtt fel annyira, hogy ezeknek a kincseknek az értékét felismerje, azt hitte, hogy ezek az ékkövek üvegből vagy kristályból vannak; jó sokat leszedett belőlük, telerakta velük oldalzsebeit, közben nézegette, hogy vajon szőlő-e vagy füge, vagy egyéb ehető gyümölcs. Amint látta, hogy üvegből vannak, tovább szedett minden fajtát a mellső zsebébe, anélkül, hogy a drágaköveket és a nagy becsüket felismerte volna. És mivel étvágyát nem csillapíthatta belőlük, gondolta magában: "Gyűjteményt állítok össze ezekből az üveggyümölcsökből, jó lesz majd velük otthon játszani." Így mind többet szedegetett le és tömködte az oldalsó meg mellső zsebébe, míg csak meg nem teltek. Aztán még szakított le gyümölcsöt, beletette övsáljába, és felkötötte a derekára; elcipelt annyit, amennyit csak bírt, gondolta, jó lesz otthon dísznek, mert - ahogy mondtam - üvegnek hitte őket. Hanem aztán, mór nagybátyjától féltében, gyorsan szedni kezdte a lábát, amíg megint át nem haladt a négy helyiségen, és végig nem futott a föld alatti folyosón; az aranykorsókra szemet se vetett, pedig most már szabad lett volna belőlük egyet-mást kivenni. Odaért megint a lépcsőhöz, fölment rajta, még csak kicsi híja volt, hogy fölérjen: az utolsó lépcsőfok volt ez, magasabb, mint a többi, úgyhogy egyedül nem bírt föllépni rá, annyira meg volt rakodva. Odakiáltott hát a mórnak: "Bácsikám, nyújtsd a kezedet, és segíts fölmászni." - "Fiam - felelte a varázsló -, add ide a lámpát, mindjárt megkönnyebbülsz; talán az terhel olyan nagyon." - "Bátyám, a lámpa egy csöppet se nehéz, add már a kezedet. Ha fönn vagyok, odaadom a lámpát." De a nyugati varázsló éppen csak a lámpát akarta, és ezért unszolni kezdte Aladdint, adja oda neki a lámpát. De mivel a fiú a lámpát jó mélyre rejtette a ruháiba, és a drágakő-gyümölcsöket a tetejébe halmozta, nem tudott kezével a lámpáig lenyúlni, hogy odaadhassa neki. A mór csak tovább erősködött, hogy adja már a lámpát, de mikor a fiú ezt sehogy se bírta megtenni, feldühödött és most már erőszakosan követelőzött. De Aladdin nem tudott hozzáférni, hogy odaadja. A mór majd eszét vesztette dühében, hogy célját nem érhette el. Aladdin pedig minden hamis fondorlat és gonosz szándéktól menten, biztatta, hogy odaadja ő a lámpát tüstént, csak kerüljön föl a folyosóból. Mikor a mór látta, hogy nem tudja tőle a lámpát megkapni, bősz haragra gerjedt, és felhagyott minden reménnyel, hogy a lámpa az övé lesz. Bűvészetéhez folyamodott, varázsigéket mormolt, és tömjént vetett a tűzre. Ekkor a kőlap megint magától visszafordult, és lezárta a barlang száját, mint azelőtt. Aladdin pedig a föld alatt maradt, nem tudott kijönni. Hiszen a varázsló tulajdonképpen idegen volt és nem Aladdin nagybátyja - mint ahogy azt már elmeséltem -, hanem más ember képében, hamis látszat segítségével környékezte meg a fiút. Mert csak Aladdinnak volt megadva, hogy a kincshez jusson, csak az ő erejével lehetett a lámpát elnyerni. Most pedig a föld lezárult Aladdin fölött, és az éhhalál várt reá. Ez az átkozott mór varázsló ugyanis a távoli Nyugat-Afrikából származott, és ifjúságától fogva buzgón foglalkozott varázslással és bűvös szellemidézéssel, mert Afrika vidéke híres ezekről a tudományokról. Így zsenge korától fogva jól megtanulta és tanulmányozta mindezt afrikai szülővárosában. Negyven esztendő alatt határtalanul sokat tanult meg a varázslat és a bűbájosság mesterségéből. Egy napon felfedezte, hogy Kína legvégső végén van egy város, El-Kalas nevű, és ebben a városban olyan hatalmas nagy kincs van elrejtve, amilyennel az egész világ egy királya sem bír. A legkülönösebb pedig, hogy a kincs között van egy csodalámpa is; akié ez lesz, azt gazdagságban és hatalomban felül nem múlja egy ember sem e földön; sőt: a világ leghatalmasabb királya is csak egy részét bírhatja a lámpa erejében rejlő hatalomnak és gazdagságnak.

A mór az ő művészetével felfedezte, hogy ezt a kincset csak egy ifjú tudja előhozni, akit Aladdinnak hívnak, szegény származású, és hogy ez a fiú ugyanabból a városból való, ahol a kincs fekszik; azt is tisztán meglátta, hogy a fiút könnyen és vesződség nélkül meg lehet nyerni. Tehát azonnal, habozás nélkül felkészült, hogy elutazik Kínába, elért El-Kalasba, és Aladdin bizalmába férkőzött - ahogy már elbeszéltem. Remélte, hogy így majd a lámpa tulajdonába jut. De csalódott reményében, minden fáradsága, erőfeszítése hiábavaló volt, elhatározta hát, hogy Aladdint ott hagyja elpusztulni. Ezért varázsereje segítségével összezárta a földet a fiú felett, hadd haljon meg ott. De most még él, tehát nem követett el gyilkosságot. Az volt a célja, hogy Aladdin soha többé elő ne jöhessen, és így a lámpa se kerüljön elő a föld méhéből. Ezek után útjára ment nagy búsan és reményevesztetten.

Hadd menjen útjára a varázsló, mi pedig lássuk, mi történt Aladdinnal. Amint a föld összezárult fölötte, kiáltozni kezdett a mór után, akit nagybátyjának tartott, hogy nyújtsa neki a kezét, hadd emelkedhessen már a föld alatti folyosóból a felszínre. De amikor senki sem felelt kiáltásaira, rájött, hogy a mór csalárdul bánt vele, és nem is volt a bácsikája, hanem egy hamis lelkű varázsló. Most Aladdin kétségbeesetten lemondott az életéről, és szomorúan vallotta be magának, hogy soha többé nem juthat a föld színére, és sírásba-jajveszékelésbe tört ki szerencsétlenségén. Kis idő múlva azonban nekiindult, és megint lement a lépcsőkön, hogy meglássa, hátha a magasztos Alláh odavezérli valami ajtóhoz, amin kijuthat. Fordult jobbra, fordult balra, de csak sötétségre akadt, és mindenféle falba ütközött; mert a mór varázsló bűbájosságával elzárt minden ajtót, még a kertet is, amibe Aladdin az előbb belépett, úgyhogy semmi kivezető utat ne hagyjon számára, és siettesse a halálát. Ekkor Aladdin még keservesebb sírásba és jajgatásba kezdett. Azt gondolta, a kertben mégis találna némi vigaszt, de most minden csukva volt előtte, úgy kiáltozott és jajveszékelt, mint akinek utolsó reménye is elveszett. Visszafordult, leült a föld alatti folyosó lépcsőjére, amin előbb lejött, és sírt-rítt. - De gondolj arra, hogy Alláh, a magasztos és dicső, ha el akar rendelni valamit, csak azt mondja: "Legyen!" És az meg is lesz; mert csak ő hozza a megváltást a legnagyobb szükségben. - Így történt ez Aladdinnal is. Mikor a mór varázsló leküldte a föld alatti folyosóba, egy gyűrűt húzott az ujjára e szavakkal: "Ez a gyűrű megment minden bajtól, ha szerencsétlenség érne, vagy hogyha balsors kísérne, távol tart tőled minden rosszat, és segítőd lesz, bárhol légy is." Ez a felséges Alláh rendeléséből történt így, hogy legyen mód Aladdin megmentésére. Amint hát Aladdin panaszosan sírt-zokogott boldogtalanságában, és nagy fájdalmában a kezét tördelte, mint a gyászolók szokták, karját égnek emelte, és e szavakkal fohászkodott Alláhhoz: "Vallom, hogy nincs más isten, mint Alláh, te hatalmas mindenható, mindent legyőző, aki a holtakat feltámasztod, te, ki a vágyakat ébreszted, és teljesülésüket megadod, aki ránk kínt, keserveket adsz, és rólunk kegyelmesen leveszed, te vagy a beteljesülés, te vagy a legnagyobb segítő, Mohammed a te szolgád és prófétád." Amint így könyörgött Alláhhoz, és nagy szorultságában, túlcsorduló kétségbeesésében a kezét tördelte, úgy esett, hogy a keze a gyűrűhöz dörzsölődött. És lám! Abban a szempillantásban egy szolgálattevő szellem jelent meg előtte és megszólalt: "Parancsolj! Rabszolgád áll előtted! Én annak a szolgája vagyok, aki ezt a gyűrűt, az én uram gyűrűjét az ujján viseli." Aladdin föltekintett, és egy máridot látott maga előtt, Salamon urunk démonjaihoz hasonlót. Először megrémült a szörnyű jelenéstől, de amikor hallotta, hogy a szellem azt mondja: "Parancsold, amit óhajtasz, rabszolgád vagyok, mert uram gyűrűjét hordod a kezeden", fölbátorodott, és eszébe jutott, mit mondott neki a mór, amikor a gyűrűt nekiadta. Igen megörült hát, és bátran szólt a szellemhez. "E gyűrű urának szolgája, azt kívánom tőled, hogy vigyél vissza a föld színére!" És ugyanabban a szempillantásban, alighogy kimondta ezeket a szavakat, fölnyílt a föld, és ő a kincsesbarlang bejáratánál, kint a szabadban találta magát. De mert Aladdin három napig ült a kincsesbarlang sötétjében, most, hogy megint felkerült a nyílt világba, és a nappali fény meg a napsugarak az arcát érték, nem bírta mindjárt kinyitni a szemét; csak hunyorgatott kicsit, aztán megint lecsukta a szemét, míg végre szeme újból megerősödött, hozzászokott a világossághoz, és megszabadult a sötétségtől. Aladdin tehát egészen fölnyitotta szemét, és végtelenül boldog volt, mikor a föld színén találta magát. Csak azon csodálkozott, hogy bár a kincsesbarlang bejáratánál van, a föld most mégis teljesen sima, és ajtónak semmi nyoma sem látszik. Bámulata nőttön-nőtt, és már azt gondolta, más helyre került. Csak akkor jött rá, hogy mégis ez a barlang bejárata, amikor szemébe tűnt az a hely, ahol fahasábokkal meg rőzsével a tüzet rakták, és ahol a mór varázsló tömjénezett és bűvölt. Aztán nézgelődött jobbra-balra, és a távolban meglátta a kerteket; nézte az utat, és megismerte, hogy ugyanaz, mint amelyiken idejöttek. Most köszönetet mondott Alláhnak, aki visszahozta a föld színére, megmentette a haláltól, amikor már lemondott életéről.

Felkerekedett hát, és elindult a kerteken keresztül vezető ösvényen - ezt már ismerte -, amíg a városhoz nem ért, majd folytatta útját szülőházáig. Belépett, de mikor édesanyját megpillantotta, nem bírta már ki a menekülésén érzett nagy örömét: a földre rogyott. És a kiállott sok aggodalom és szorultság után túláradó boldogságában, de meg az éhségtől is elgyengülten, elvesztette az eszméletét. Anyja elválásuk óta kétségbeesetten, sírva és jajveszékelve ült házában. Most, amint meglátta, hogy itt a fia, végtelenül megörült, de mikor a fiú aléltan rogyott a földre, nagyon kétségbeesett. Lélekjelenlétét azonban nem vesztette el; fia segítségére sietett, rózsavizet fecskendezett arcába, a szomszédoktól illatos szeszt kért, ezt megszagoltatta vele. Mikor Aladdin kissé magához tért, kérte anyját, hozzon neki valami ennivalót, és így szólt: "Édesanyám, három nap óta egy falatot sem ettem." Anyja előhozta, amije éppen volt, elébe rakta, és így szólt: "Jól van, fiam, most egyél, és vidulj fel. Ha majd kipihented magadat, beszéld el, amit átéltél, és ami veled történt. Most nem kérdezlek, gyermekem, mert fáradt vagy."

Aladdin evett-ivott és felvidult. Mikor aztán megpihent és megerősödött, így szólt az anyjához. "Ó, édesanyám, válladat nagy bűn nyomja, amiért annak az átkozott gazembernek átengedtél, aki csak rosszat akart nekem, és meg akart ölni. Tudd meg, hogy a halállal néztem farkasszemet a miatt az elvetemült ember miatt, akit nagybátyámnak véltél! Igen, meghaltam volna, ha a felséges Alláh meg nem ment. Mindkettőnket, téged meg engem, félrevezetett ez a gazember, amikor annyi jót ígért, és úgy kedveskedett nekem. Tudd meg, anyám, hogy ez az ember mór varázsló, átkozott hazug, ravasz csaló és ámító; nem hiszem, hogy a föld alatti ördögök túltennének rajta - Alláh rontsa meg varázsigéivel együtt! Hallgasd tovább, édesanyám, mit cselekedett ez az átkozott. Minden, amit mondok, színtiszta igazság: emlékezzél, hogy hazudott ez az elvetemült, gondolj rá, miket ígért nekem, és azt erősítgette, hogy csak a javamat akarja; gondolj rá, milyen mézesmázos volt hozzám, és lásd be, hogy mindezt csak azért tette, hogy célját elérje. Igen, a szándéka az volt, hogy megöljön engem, de dicsértessék Alláh, hogy megmentett. Figyelj hát, édesanyám, és hallgasd meg, mit tett ez az átkozott!"

Ekkor Aladdin elbeszélt anyjának elejétől fogva mindent, amit átélt - miközben könnyei folytak örömében -, hogyan vált el anyjától, hogy vezette el a mór a hegy felé, ahol a kincs van, hogy kezdett el ott varázsolni és tömjént égetni. "És eközben, édesanyám - mesélte a fiú -, még úgy meg is ütött, hogy a fájdalomtól elájultam. Mennyire megrémültem, amikor láttam, hogy az ő bűvös erejére megnyílik a hegy, és meghasad a föld! Csak úgy remegtem, mikor a tömjénezéstől és varázslástól megdördült az ég, és sötétség terjedt széjjel. Hogy ilyen szörnyűségeket kellett átélnem, ijedtségemben meg akartam futamodni. De amikor észrevette, hogy kereket akarok oldani, szidott és megütött. Ezt azért tette, mert hiába nyílott volna fel a kincsesbarlang, ő mégse mehetett le oda, a kincset csak én szerezhettem meg, mert az én nevemre szól és nem az övére. De éppen, mert olyan nagy varázsló, azért tudta jól, hogy a kincset csak én hozhatom felszínre, és hogy ez a nagy vagyon csak az enyém. De azután megint kedveskedett, hogy sikerüljön rábeszélni, szálljak le a kincsesbarlangba, és ő elérje a célját. Mikor aztán leküldött, ideadta a pecsétgyűrűjét, amit eddig ő viselt a kezén, és az ujjamra húzta. Ekkor leszálltam a barlangba. Először négy, arannyal, ezüsttel és mindenféle drágasággal teli helyiségbe értem, de ezzel nem törődtem, mert a gazember erősen meghagyta, hogy ne nyúljak semmihez sem. Aztán egy nagy kertbe értem, benne magas fák, azokon csupa sokszínű kristálygyümölcs, hogy majd elvette az eszemet, édesanyám. Innen magas terembe léptem, abban volt ez a lámpa; kioltottam és a földre öntöttem, ami benne volt."

E szavakkal Aladdin előszedte mellső zsebéből a lámpát, és megmutatta anyjának, ugyanígy a kertből elhozott drágaköveket is megmutogatta neki: két zacskó tele volt ezekkel a drágaságokkal, olyanok voltak, hogy nincs király az egész világon, aki csak egyetlenegy hasonlót bírna, de Aladdin nem ismerte az értéküket, hanem azt hitte, üvegből vagy kristályból valók. Aztán folytatta elbeszélését: "Édesanyám, mikor magamhoz vettem a lámpát, és visszafelé megint feljutottam a kincsesbarlang bejáratáig, odaszóltam annak az átkozott mórnak, aki a bácsikámnak adta ki magát, hogy nyújtsa a kezét, és húzzon fel, hogy kimászhassak: mert igen meg voltam terhelve a sok holmival, és nem bírtam magamtól fölmenni. Ő azonban nem nyújtotta a kezét, hanem azt mondta: »Add ide a lámpát, ami nálad van, aztán majd kihúzlak.« De mivel a lámpát mélyen a ruháim alá rejtettem, és a zacskók elborították, úgy hogy nem jutottam hozzá és nem tudtam odaadni, azt mondtam neki: »Bátyám, nem tudom odaadni a lámpát; ha kihúztál, akkor odaadom.« De neki esze ágában sem volt, hogy kihúzzon, ő csak a lámpát akarta, és az volt a szándéka, hogy átveszi tőlem, azután összezárja fölöttem a földet és elveszít, mint ahogy aztán meg is tette. Hát ezt csinálta velem a gonosz varázsló, édesanyám." És véges-végig elbeszélte az egész esetet, és nem győzte szidni a mórt szíve túláradó forró dühében, és így kiáltott fel: "Ó, átkozott legyen ez az elvetemült, gaz, kegyetlen varázsló! Kőszívű, embertelen, képmutató csaló, nem ismer se könyörületet, se részvétet!" Mikor Aladdin anyja meghallotta, hogy bánt a mór boszorkánymester a fiával, így szólt: "Valóban, fiam, ez a mór hitetlen csaló, aki bűvészetével az emberek életére tör. De a magasztos Alláh kegyelmes volt, fiam, kimentett ennek az átkozott varázslónak a kelepcéjéből - akit én csakugyan a nagybátyádnak tartottam!"

Aladdin, aki három napig nem aludt és nagyon elfáradt, nyugalomra tért, édesanyja szintén lefeküdt. A fiú egyfolytában aludt, csak másnap déltájban ébredt fel. Amint szemét fölnyitotta, mindjárt enni kért, mert igen éhes volt. De az anyja így szólt hozzá: "Édes fiam, nincs semmim, amit elébed adhatnék, amim volt, azt tegnap megetted. Várj egy kicsit: van még egy kevés fonott pamutom, elviszem a bazárba és eladom, az áráért meg ennivalót veszek neked." - "Anyám - kiáltotta Aladdin -, tartsd meg a fonalat, ne add el, hanem ide a lámpát, amit magammal hoztam. Én majd megyek és eladom, az áráért meg veszek valami élelmet; azt hiszem, a lámpáért többet kapunk, mint a fonálért." Aladdin anyja odaadta fiának a lámpát, de amikor észrevette, hogy piszkos, azt mondta neki: "Itt a lámpa, fiam, de nagyon piszkos. Ha megmossuk és megtisztítjuk, drágábban adhatjuk el." Fogott egy kis homokot, és dörzsölni kezdte vele a lámpát. De alig dörzsölte egy kicsit, mikor egy szellem jelent meg előtte, ijesztő külsejű, óriási alak, az ősidők óriásaihoz hasonló, és megszólalt: "Szólj, mit kívánsz tőlem? Itt vagyok, a szolgád vagyok, szolgája annak, ki a lámpát kezében tartja, rendelkezz velem és a bűvös lámpa minden szolgájával." De Aladdin anyja szörnyen megijedt, nagy rettegés szállta meg. A nyelve is megbénult, mikor ezt a szörnyalakot megpillantotta, szeme sem volt szokva ilyen jelenségekhez. Nem tudott hát borzadályában a máridnak feleletet adni, és ijedtében ájultan rogyott a földre. Fia kicsit távolabb állott, de ő már látott szellemet, amint a barlangban a gyűrűt megdörzsölte. Mikor meghallotta, mit mond a szellem az anyjának, odasietett, kivette a lámpát anyja kezéből, és így szólt: "Ó, te, lámpa szolgája, éhes vagyok, és azt kívánom, hozz nekem valami ennivalót, de valami jót, egész különösen finomat!" A szellem eltűnt, csak egy pillanatra, aztán egy értékes, nagy színezüst asztalt hozott, azon tizenkét tál állott különféle finom ételekkel, meg két-két palack tiszta óbor és mellette hónál is fehérebb kenyér. Mindezt Aladdin elé rakta és eltűnt. Ekkor Aladdin rózsavizet locsolt anyja arcába, és erős illatú párlatokat szagoltatott vele. Mikor az asszony magához tért, így szólt fiához: "Édes fiam, ki ez a bőkezű jótevő, aki éhségünket és szegénységünket megszánta? Köszönettel tartozunk jóságáért. Úgy látszik, hogy a szultán hallott nyomorunkról és szűkös helyzetünkről, és ő küldte nekünk ezt az asztalt." - "Édesanyám - felelte a fiú -, most nincs idő a kérdezgetésre. Együnk, mert nagyon éhesek vagyunk; majd azután elmesélem!"

Asztalhoz ültek, és hozzáláttak az evéshez. Aladdin és anyja még életükben nem ettek ilyen ételeket, amilyenekhez most jutottak; gyorsan és mohó étvággyal fogyasztottak el mindent. Nem csoda, igen éhesek voltak, aztán az étel is királyok asztalához méltó volt. Mikor a lakomát befejezték és jóllaktak, még estére és másnapra is maradt belőle. Kezet mostak, és megint leültek beszélgetni. Aladdin anyja fiához fordult e szavakkal: "Fiam, mondd el, mi lett a szellemmel? Mert most - Alláhnak hála! - az ő jóságából jóllaktál, hát nincs már okod azt mondani, hogy éhes vagy." Ekkor Aladdin elbeszélt mindent a szellemről, ami azalatt történt, míg az anyja ájultan feküdt a földön. Az anya nagy csodálkozva így szólt: "Meglehet, hogy így volt. De ha a szellemek meg is szoktak jelenni emberfia előtt, én, fiam, még életemben nem láttam egyet sem. Azt hiszem, ez ugyanaz a szellem lehetett, mint aki téged kiszabadított, mikor a kincsesbarlangban voltál." De Aladdin így felelt: "Nem ugyanaz, édesanyám; az a szellem, aki neked megjelent, a lámpa szolgája volt." Ezt hallva, anyja megkérdezte: "Hogyhogy, fiam?" Aladdin így felelt: "Ez másfajta szellem, mint a másik; az a pecsétgyűrű szolgája volt, ez pedig, akit te láttál, annak a lámpának a szolgája, amelyet a kezedben tartasz." Aladdin anyja, amint fia szavait meghallotta, felkiáltott: "Lám-lám, hát ez itt, ez a szörnyű alak, aki előttem megjelent és halálra rémített, a lámpához tartozik?" A fiú igennel felelt, ő pedig így folytatta: "Kérve kérlek, fiam, az anyatejre, amivel tápláltalak, dobd el ezt a lámpát meg a gyűrűt; mert nagy rémületbe döntenek bennünket, én el nem viselném másodszor a szellemek látását! Aztán velük érintkezni bűn is; mert a Próféta - Alláh áldja meg és üdvözítse! - óv minket tőlük!" - "Édesanyám - válaszolt Aladdin -, parancsaidat máskor mindig szívesen teljesítem. De amit most mondtál, lehetetlen, nem lehetek meg sem a lámpa, sem a gyűrű nélkül. Magad is láthattad, micsoda jótéteményben részesített a lámpa, mikor éhesek voltunk. És gondold meg, anyám, hogy a mór varázsló, az a hazug, nem kívánt tőlem semmit, amikor a kincsesbarlangba leszálltam, sem ezüstöt, sem aranyat, pedig négy szoba volt velük tele, hanem csak azt parancsolta, hogy a lámpát hozzam el neki és semmi egyebet. Mert ismerte a lámpa nagy erejét, és ha nem tudta volna, hogy csodálatos varázsereje van, akkor nem vesződött és kínlódott volna érte, nem jött volna hazájából egészen a mi országunkig a keresésére, sőt a kincsesbarlangot se zárta volna össze ismét felettem, mikor nem kapta kézbe a lámpát, merthogy nem bírtam odanyújtani neki. A mi kötelességünk, anyám, hogy ezt a lámpát gondosan megőrizzük, és jól vigyázzunk rá; mert ő a mi eltartónk, a mi gazdagságunk, és senkinek sem szabad semmit megtudni róla. És a gyűrűvel ugyanúgy áll a dolog; lehetetlen, hogy az ujjamról lehúzzam, mert ha a gyűrű nincs, soha engem élve meg nem láttál volna, hanem ott pusztultam volna a kincsesbarlangban, a föld alatt. Hogy is húzhatnám le ezek után az ujjamról? Ki tudja, micsoda bajt vagy szerencsétlenséget és szomorú eseményeket hozhat még az idő, amiből ez a gyűrű kiszabadíthat? De a kedvedért elteszem a lámpát, úgy, hogy soha többé ne lássad." Anyja e szavak hallatára megfontolta a dolgokat, és belátta, hogy Aladdinnak igaza van; így szólt hozzá: "Fiam, tégy úgy, ahogy akarsz. Ami engem illet, csak én ne lássam többé a lámpát, mert azt a szörnyű látványt, amiben részem volt, soha többé nem akarom megérni."

Aladdin meg az anyja két napig élt azokon az ételeken, amiket a szellem hozott nekik. Mikor Aladdin látta, hogy nincs több ennivalójuk, fogott egyet azok közül a tálak közül, amiket a szellem az asztalon hozott - mind színezüstből voltak, de Aladdin nem tudta, miből készültek -, és elindult vele a bazárba. Találkozott egy zsidóval, aki aljasabb volt még az ördögnél is. Ennek megmutatta a tálat. A zsidó csak ránézett, félrevonta Aladdint, hogy senki se lássa, aztán tüzetesen megvizsgálta a tálat, és megbizonyosodott arról, hogy tiszta ezüstből való. De nem tudta, hogy Aladdin ismeri-e értékét, vagy pedig járatlan az ilyesfajta dolgokban. Ezért megkérdezte tőle: "Mi az ára, kedves uram?" Aladdin ezt felelte: "Te tudod, mennyit ér." A zsidó ekkor habozott, hogy mit ígérjen érte Aladdinnak, mert a fiú úgy felelt, mint egy kereskedő, ő pedig csak keveset akart adni érte. Közben kissé tartott tőle, hogy Aladdin tudja, mennyit ér a tál, és gondolkozott, ne ajánljon-e érte magas árat. Mégis így okoskodott: "Hátha nem tud semmit róla, és nem ismeri az értékét?" Egy aranydinárt vett elő a zsebéből, és odaadta neki; amint Aladdin a dinárt a kezében érezte, elsietett vele. Most megtudta a zsidó, hogy a fiúnak fogalma sincs a tál becséről, és keservesen bánta, hogy aranydinár helyett nem ezüstdirhemet adott neki. Aladdin pedig nem késlekedett, szaladt egyenesen a pékhez, vett kenyeret, és fölváltotta a pénzét. Aztán anyjához ment vele, és így szólt hozzá: "Anyám, menj és vásárolj be mindent, amire szükségünk van." Anyja elment a piacra, és megvett mindent, ami kellett. Azután ettek, és vígan voltak. Ahányszor elfogyott egy tálnak az ára, fogott egy másikat, és vitte a zsidóhoz; az átkozott pedig ezeket a tálakat mind csekély pénzen megvette tőle. Sőt még ezt az árat is szerette volna lenyomni a zsidó, de mivel először egy dinárt adott neki, attól tartott, hogy ha kevesebbet adna neki, Aladdin elmenne, és másnak kínálná, ő pedig elesne ettől a magas nyereségtől. Aladdin eladta egyik tálat a másik után, míg el nem fogytak, és csak az asztal maradt meg, amin a tálak álltak. De mivel ez nagy és nehéz volt, Aladdin elment a zsidóért, és a házukhoz hívta. Kihozták neki az asztalt, és amikor az látta, milyen nagy, tíz dinárt adott érte. Anyja és fia soká éltek a tíz dinárból, amíg végre ezt is elköltötték. Ekkor Aladdin megint elővette a lámpát és megdörzsölte; tüstént ott termett előtte az a szellem, aki már előbb is megjelent neki. A szellem, a lámpa rabszolgája, így szólt Aladdinhoz: "Szólj, uram, mit óhajtasz, mert én a te szolgád vagyok, annak a szolgája, akinél a lámpa van." Aladdin ezt válaszolta neki: "Azt kívánom, hogy hozz nekem asztalt, megrakva ételekkel, mert éhes vagyok." Abban a szempillantásban már hozta is a szellem az asztalt, éppen olyat, mint már előbb is, tizenkét nagybecsű tál állott rajta finom ételekkel, hozzá palackok tiszta borral és mellette fehér kenyér.

Aladdin anyja azonban, mikor tudta, hogy Aladdin meg akarja dörzsölni a lámpát, már jó előre kiment, hogy a szellemet még egyszer meg ne lássa. Kis idő múlva megint bejött, és megpillantotta az ezüsttálakkal megrakott asztalt, a pompás ételek illata pedig az egész házban szétterjedt. Amint ezen igen elcsodálkozott és örvendezett, Aladdin ezt mondta neki: "Látod, anyám, azt akartad, hogy dobjam el a lámpát; lásd most a varázserejét!" - "Édes fiam - felelte az anyja -, Alláh áldja meg a szellemet érte; de én már csak jobb szeretem, ha sohase látom." Aladdin és anyja asztalhoz ültek, ettek, ittak, míg jól nem laktak. A maradékot másnapra tették el. És amikor a kapott ételek mind elfogytak, Aladdin ruhája alá rejtette az egyik tálat, és elment, hogy fölkeresse a zsidót, és eladja neki. De a sors úgy akarta, hogy egy aranymíves boltja előtt haladt el, aki becsületes, jámbor és istenfélő ember volt. Amint az öreg aranymíves Aladdint megpillantotta, megkérdezte tőle: "Mi dologban jársz, fiam? Már többször megfigyeltelek, amint erre elmentél, és egy zsidóval tárgyaltál. Azt is láttam, hogy mindenfélét adsz neki, és úgy hiszem, most is van nálad valami, és őt keresed, hogy eladd. Te talán nem tudod, fiam, hogy a zsidóknál minden, ami a muszlimoké, akik az egyetlen, felséges Alláht imádják, szabad zsákmánynak számít, és hogy folyton csalják a muszlimokat, különösen pedig ez az átkozott zsidó, akivel dolgod volt, és akinek a keze közé kerültél? Ha van nálad valami, fiam, mutasd meg; ne félj, én az igazi árát adom meg érte, olyan bizonyosan, mint ahogy Isten van az égben." Aladdin most megmutatta a tálat az öregnek; az pedig, amint megnézte, fogta és lemérte a mérlegén. Aztán megkérdezte a fiút: "A többi holmi, amit a zsidónak eladtál, az is ilyenféle volt?" Az így felelt: "Igen, szakasztott ugyanilyen." - "Mennyit szokott érte adni?" - kérdezte az ékszerész tovább, és Aladdin így felelt: "Mindig egy dinárt adott." Az öreg aranymíves, annak hallatára, hogy a zsidó a tál áraként egyetlen dinárt szokott adni, felkiáltott: "Ó, az aljas, aki a magasztos Alláh szolgáit megcsalja!" Aztán Aladdinhoz fordult, és ezt mondta neki: "Fiam, az a ravasz zsidó becsapott, és markába nevetett; mert a te tálad tiszta színezüst. Megmértem és kiszámítottam, hogy az értéke hetven dinárt tesz ki; ha akarod ezt az árat, tessék, itt van!" E szavakkal hetven dinárt számolt le az asztalra. Aladdin átvette a pénzt, és megköszönte jóságát, hogy fölfedte neki a zsidó csalását. És valahányszor egy tál árát fölélték, Aladdin mindig őhozzá vitt el egy-egy másikat.

Aladdin és az anyja most már jobbmódúak lettek; de tovább is úgy éltek, mint a középosztálybeliek, nem költöttek sokat, és nem prédálták a pénzt. Aladdin most már fölhagyott a semmittevéssel, kerülte régi cimboráit, és derék emberek társaságát kezdte keresni. Mindennap eljárt a kalmárok bazárjába, odaült közéjük, és szegényt, gazdagot kikérdezgetett az üzleti viszonyokról, az árakról, portékákról és effélékről. Az aranymívesek meg az ékszerészek bazárjába is járatos volt, és beült boltjukba, hogy tapasztalatokat szerezzen az ékszerek körül, és nézze, hogy folyik a drágakövek vétele és eladása. Hamarosan észrevette, hogy az a két zacskó, amelyet a fák gyümölcséből töltött tele, mikor annak idején a kincsesbarlangban volt, nem üveget és nem kristályt, hanem drágaköveket tartalmaz, és most megtudta, hogy nagy gazdagságra tett szert, olyanra, amilyen még királyoknak sincsen. Alaposan szemügyre vett minden drágakövet az ékszerészek bazárjában, és látta, hogy a legnagyobbik sem ér fel az ő legkisebbik ékkövével. Így járt el állandóan, mindennap az ékszerészek bazárjába. Megismerkedett az emberekkel, kikérdezte őket az adás-vétel, beszerzés és értékesítés, olcsóbb és drágább áruk dolgában.

Egy napon, miután reggel fölkelt és felöltözött, és mint rendesen, az ékszerészek bazárjába indult, meghallotta, hogy a kikiáltó a következőt hirdeti ki: "A mi kegyes urunknak, az idők legnagyobb királyának, a most és mindörökké leghatalmasabb uralkodónak parancsára a mai napon mindenki zárja be a műhelyét, boltját, és menjen haza, mert úrnőnk, Badr el-Budúr, a szultán leánya a fürdőbe akar menni. Aki ezt a parancsot megszegi, halállal lakoljon, és vére a fejére szálljon!" Amint Aladdin ezt a felszólítást hallotta, nagy vágyat érzett, hogy a hercegnőt megláthassa, és így szólt magában: "Minden ember csak az ő szépségéről és bájosságáról beszél; a vágyaim netovábbja hát, hogy őt megláthassam."

Aladdin törte a fejét, töprengett, mi módon érhetné el, hogy meglássa a szultán leányát, Badr el-Budúr hercegnőt. Végül a legjobbnak vélte, ha a fürdőház ajtaja mögé áll lesbe, hogy meglássa arcát, amint oda bemegy. Abban a szempillantásban már indult is a fürdőház felé, és egy ajtó mögé bújt, olyan helyre, ahol senki fia meg nem láthatta. Azalatt a hercegnő fölkészült, átvonult a város utcáin, és elért a fürdőházig. Mikor odaért, a bejáratnál felemelte arcáról a fátyolt. És arca olyan tündöklő szép volt, mint drágagyöngy vagy a naptól sugárzó égbolt. Olyan volt, mint ahogy azt a költő, egy hozzá hasonló szépségről szólva, megénekelte:

Bűvös, sötét szemén villámló fénysugár,

Az ő orcáin nyílik a legszebb rózsaszál.

Haja kibontva leng, mint éjszín fergeteg,

Szűz homlokán derű és tiszta fény remeg.

Amint hát fátylát arcáról fellebbentette, és Aladdin megpillantotta, így szólt magában: "Valóban, alakja dicséri a Mindenhatót, aki őt megalkotta. Magasztaltassék Ő, aki teremtette és ezzel a szépséggel és bájjal ékesítette." Aladdint elhagyta ereje, amint a hercegnőt bámulta, megzavarodtak gondolatai, szeme elhomályosodott, és szerelem töltötte be egész szívét. Aztán hazament, egészen magánkívül nagy elragadtatásában. Anyja szólt hozzá, de ő se nem kérdezett, se nem beszélt. Anyja behozta az ebédet, de Aladdin még mindig szótlanul, mozdulatlanul meredt maga elé. Ekkor az anyja megszólította: "Fiam, mi történt veled? Fáj valamid? Mondd, valami baj történt veled? Nem olyan vagy, mint rendesen. Szólok hozzád, te meg nem is felelsz!" Aladdin pedig eddig azt hitte, hogy minden nő olyanforma, mint az ő anyja, és bár hallott Badr el-Budúr hercegnőnek, a szultán leányának szépségéről, nem is sejtette, mi az igazi szépség és bájosság. Anyja felé fordult, és csak annyit mondott: "Hagyj, kérlek!" De anyja unszolta, hogy jöjjön enni, odament hát, és evett egy keveset. Aztán lefeküdt az ágyára, és gondolatokba mélyedt, míg csak rá nem reggeledett. Másnap is ugyanilyen szótlan és elgondolkozó maradt. Anyja nagyon aggódott a fia miatt, és mert nem tudta, mi történt vele, azt hitte, talán beteg; odament hozzá, és ilyen szavakkal kérdezgette: "Ha fáj valamid, fiam, vagy valamit érzel, szólj, hadd menjek orvosért. Éppen most van itt a városunkban Arábia földjéről egy orvos, akit a szultán hozatott ide, az igen ügyes orvos hírében áll. Ha beteg vagy, elmegyek és elhívom hozzád." Amikor Aladdin meghallotta, hogy anyja orvost akar hívni hozzá, azt mondta: "Édesanyám, egészséges vagyok, nem vagyok én beteg. Hanem az történt velem: azt hittem, minden asszony olyan, mint te; de tegnap megláttam Badr el-Budúr hercegnőt, a szultán leányát, amint a fürdőbe ment."

És elbeszélt neki szép sorjában mindent, ami vele történt, és így fejezte be: "Hallottad talán, hogy a kikiáltó kihirdette, hogy senki a boltját ki nem nyithatja, sem az utcán nem tartózkodhat, hogy Badr el-Budúr hercegnő a fürdőbe mehessen. De én megláttam, hogy ő milyen; mert amikor a fürdőház ajtajához ért, fölemelte fátylát az arcáról. De amint én az arcát és gyönyörű alakját megpillantottam, forró szerelem lángolt fel bennem, ó, anyám, és vágytól ég érte az egész testem, és addig nem lelek nyugtot, míg őt el nem nyerem. Úgy gondolom ezért, hogy apjától, a szultántól feleségül kérem, ahogy az illem és törvény előírja." Aladdin szavainak hallatára anyja azt hitte, megzavarodott elméjében, és így szólt hozzá: "Alláh neve védjen, ó, fiam! Úgy látszik, elvesztetted az eszedet, gyermekem. Engedd, hogy megint visszavezesselek a helyes útra, és ne viselkedjél úgy, mint aki megháborodott!" - "Nem, édesanyám - kiáltott fel Aladdin -, nem vesztettem el az eszemet, és nem vagyok a bolondok közé való! A te szavaid semmit sem változtatnak azon, amit az elmémben forgatok. Addig nem nyugszom, míg szívem vérét, a szép Badr el-Budúr hercegnőt el nem nyerem. Megkérem a kezét apjától, a szultántól." - "Jaj, fiam - felelte anyja -, az életemre könyörgök hozzád, ne ejts ilyen szavakat, hogy meg ne hallja senki, és bolondnak ne tartson! Tégy le erről az őrültségről. Ugyan ki bátorkodik és merészel a szultánhoz ilyen kéréssel fordulni? Azt se tudom, hogy csinálnád, hogy ezt a kérésedet a szultán tudomására hozzad, ha ugyan igazán komolyan mondtad, amit mondtál. Ki által akarod a kezét megkérni?" Aladdin most így felelt: "Ki mást küldenek leánykérőbe, amíg te itt vagy? Ki van hűségesebb barátom nálad? Azt kívánom, hogy te magad kérd meg a leány kezét számomra!" - "Fiam! - kiáltott föl az anya. - Alláh mentsen meg ettől! Tán én is megháborodtam, mint te? Verd ki ezt a fejedből, gondold meg, kinek a fia vagy! Gyermekem, a város legszegényebb és legalacsonyabb sorsú szabója volt apád, én, anyád is szegény ember gyermeke vagyok. Hogy merészeled feleségül kérni a szultán leányát, akit apja még király vagy szultán fiának se kegyeskedik adni, csak akkor, ha hatalomra, rangra és tekintélyre hozzá hasonló; ha csak egy fokkal alacsonyabban áll, már nem adja neki a lányát."

Aladdin várt, míg anyja befejezte a beszédét, azután így szólt: "Édesanyám, amit te elmondtál, azt mind tudom; azt is tudom, hogy szegény ember gyermeke vagyok. De szavaid soha el nem téríthetnek elhatározásomtól. Könyörgök neked, hogy ha a fiad vagyok és szívednek kedves, tedd meg nekem ezt a kegyet; másképp elvesztesz engem, a halál hamarosan rám talál, ha szívem választottjánál nem érhetem el a célomat." Anyja ezekre a szavakra bánatában elsírta magát, és így szólt: "Fiam, én az anyád vagyok, több gyermekem nincsen, te vagy a szívem vére, csak te. A legnagyobb vágyam, hogy boldognak lássalak és megházasítsalak, és ha akarod, keresek neked feleséget a rangunkbeliek között. De azok mindjárt azt kérdik majd, van-e mesterséged vagy birtokod, foglalkozásod, vagy kerted, amiből meg lehet élni? Mit feleljek akkor nekik? Hisz ha még az olyan embereknek, akik magunkfajta szegények, azoknak se felelhetek meg, hogy merészelhetnék leánykérőbe menni Kína királyához, akinél nagyobb nem volt és nem lesz? Gondold meg ezt, fontold meg elmédben! És ki kérheti meg a hercegnőt egy szabó fia számára? Jól tudom, hogy ha csak szólok is róla, tetézem a szerencsétlenségünket, mert nagy haragra gerjedhet a szultán; bizony, talán még halált is hoz rám meg rád. Hogy is ragadtathatnám magamat ilyen veszélyes és vakmerő tettre? Ugyan mi módon kérhetném meg én a szultántól leánya kezét? Hogy juthatok be hozzá? És mit feleljek, ha kérdeznek? Talán majd bolondnak is tartanának. És mondjuk: odamennék és kérném, hogy a szultán színe elé kerüljek, micsoda ajándékot vinnék őfelségének? Igen, gyermekem, tudom, hogy a szultán nyájas, hogy senkit el nem utasít, aki hozzá fordul, és igazságért vagy kegyelemért könyörög, vagy a védelmébe ajánlja magát, vagy adományt kér, mert ő jóságos és kegyes boldog-boldogtalanhoz; de csakis azt részesíti kegyeiben, aki érdemes rá, aki hősi tettet vitt véghez a harcban, vagy aki megvédte az ő országát. De te, fiam, szólj, milyen nagy tettet vittél véghez a szultán vagy az állam javára, hogy a kegyelemnek ilyen jelét érdemeld ki? Arra a kegyre, amelyet áhítasz, nem vagy méltó, és lehetetlen, hogy a király megadja neked. Aki a királyhoz közelít, és jóindulatát szeretné elnyerni, annak olyan ajándékot kell vinnie számára, amely méltó az ő magas személyéhez, ahogy már előbb is megmondtam. Hogy is volna lehetséges, hogy odamerészkedj a szultánhoz, és odaállj elébe, hogy feleségül kérd a lányát, anélkül, hogy őfelségéhez illő ajándék volna nálad?" - "Édesanyám - válaszolta Aladdin -, színigaz, amit mondasz, és okoskodásod a lehető leghelyesebb. Minderre gondolnom kellett volna, amire emlékeztetsz. De hiába, ó, anyám, a szultán leánya, Badr el-Budúr hercegnő iránt a szerelem olyan mélyen nyomult a szívembe, hogy nem lelek nyugtot, míg az enyém nem lesz. Emlékeztettél valamire, amiről megfeledkeztem, de éppen ez bátorít fel arra, hogy általad a leánya kezét megkérjem. Azt kérded, anyám, miféle ajándékom volna, hogy a királynak, a népek szokása szerint, felajánljam. Nos hát, van énnekem ajándékom, van adományom, és azt hiszem, egyetlen király sem bír hozzá foghatóval, de még hozzá hasonlóval sem. - Aladdin aztán így folytatta: - Édesanyám, emlékszel azokra az üveggyöngyökre, melyeket a barlangból hoztam? Amit én üvegnek meg kristálynak tartottam, az csupa drágakő. Úgy vélem, a világ összes királyainak sincs egy olyan köve sem, amely az én drágaságaimnak a legkisebbikével is vetekedne. Forogtam az ékszerészek között, és megtanultam, milyen becsesek azok a drágakövek, amelyeket a kincsesbarlangból magammal hoztam a zsebeimben. Kérlek, hozd ide a porcelán tálunkat, hadd töltsem meg ezekkel a drágakövekkel, te pedig ajándékul vidd el a szultánnak. Biztos vagyok benne, hogy ezzel könnyebb lesz a feladatod, ha a szultán előtt állsz, és előadod neki az én kérésemet. De ha te nem akarsz segítségemre lenni abban, hogy célomat Badr el-Budúr hercegnőnél elérjem, akkor tudd meg, anyám, hogy meg kell halnom. Légy nyugodt az ajándék miatt, mert az a legbecsesebb drágakövekből áll. Hidd el, anyám, én sokat jártam az ékszerészek bazárjába, és láttam, hogy olyan drágaköveket, amelyek a mieinket még negyedrészben sem közelítik meg értékben, olyan magas összegekért adtak el, hogy emberi ész föl se tudta fogni. Amikor ezt láttam, mindjárt mondtam magamban, hogy a mi ékköveink egész különösen értékesek lehetnek. Ezért kelj föl, édesanyám, ahogy kértelek, hozd ide azt a porcelán tálat, amelyiket említettem, hadd rakjunk bele egypárat ezekből az ékkövekből, és lássuk, hogy mutatnak benne." Ekkor Aladdin anyja ment, és elhozta a porcelán tálat, közben pedig azt mondta magában: "Hadd lássam, igaz-e vagy sem, amit fiam ezekről a kövekről beszél!" Anyja elébe tette a tálat, Aladdin pedig előszedte a drágaköveket a zacskóból, és a tálra rakta őket, egyre csak gyűltek, gyűltek a legkülönbözőbb fajta ékkövek, míg a tál meg nem telt. És amikor egészen tele volt, a fiú anyja rápillantott a tálra; de nem tudta sokáig nézni, mert pislognia kellett, úgy csillogtak-villogtak a drágakövek, és olyan fénnyel szikráztak. Ez ugyan megzavarta, de még mindig nem győzte meg arról, hogy valóban olyan nagyon becsesek-e a kövek. Annyit mindenesetre bevallott magának, hogy a fiának igaza lehet: ilyesmi nincsen a király birtokában sem. Ekkor Aladdin hozzá fordult, és így szólt: "Látod, anyám, hogy ez a szultán számára is nagy ajándék? Biztos vagyok benne, hogy nagy megbecsülésben részesít majd téged, és kellő tisztelettel fogad, és most, édesanyám, nem lehet már semmi kifogásod: ezért légy szíves, fogd ezt a tálat, és menj vele a palotába." - "Jól van, fiam - felelte az anyja -, ez az ajándék drága és értékes, és valóban senkinek sincsenek ehhez fogható ékszerei, úgy, ahogy mondtad. De kinek van bátorsága, hogy a szultánhoz közelítsen, és tőle leányának, Badr el-Budúr hercegnőnek a kezét megkérje? Hogy merészelném én azt mondani: »A leányodat kívánom«, ha azt kérdezi tőlem, mi a kívánságom. Nem, nem, fiam, torkomon akadna a szó. És még ha Alláh erőt is adna arra, hogy annyi bátorságot vennék, hogy kimondjam: »Szeretném, hogy lányodnak, Badr el-Budúr hercegnőnek az én Aladdin fiammal kötött házassága révén, nászom legyél«, úgyis bolondnak tartanának, és szégyenszemre kikergetnének. Arról nem is szólok, hogy halálos veszélybe is juthatnék, nemcsak én, hanem te is. De ezek ellenére is, fiam, a kedvedért összeszedem a bátorságomat és elmegyek. És ha a király az ajándék miatt szívesen fogad, akkor talán elő merem neki adni a kérésedet. De ha megkérdi a szultán, mekkora a birtokod meg a jövedelmed, ahogy ez már szokás az emberek között, mit feleljek akkor neki?" De Aladdin így válaszolt: "Lehetetlen, hogy a szultán ezt kérdezze, ha meglátja a drágaköveket és pompájukat. Ezért ne legyen gondod arra, ami úgysem történik meg, hanem csak készülj, vidd el neki ezeket a kincseket, és kérd meg tőle a lánya kezét. Ne ülj már itt gondba merülve, és ne tépelődj ezen a dolgon. Hiszen tudsz már jó ideje a lámpáról, tudod, hogy az gondoskodik az életünk fenntartásáról, és megszerez nekem mindent, amit kívánok tőle. Remélem, hogy segítségével azt is tudni fogom, mit feleljek a szultánnak, ha erről kérdez."

Ilyen beszédek között töltötte Aladdin és az anyja az egész éjszakát. Mikor aztán reggel lett, az anyja összeszedte a bátorságát. Fia megmagyarázta neki, milyen erő lakozik a lámpában, és biztosította, hogy a lámpa mindent megszerezhet nekik, amit csak kívánnak. Mikor Aladdin látta, hogy anyjának visszatér a bátorsága, mivel felvilágosította a lámpa varázserejéről, megijedt, hogy anyja majd beszél erről az embereknek, és így szólt hozzá: "Őrizkedjél attól, anyám, hogy a lámpáról és bűvös erejéről bárkinek is szólj; mert a lámpa a mi legnagyobb kincsünk. Jól vigyázz, hogy senki emberfiának ki ne fecsegd, hogy el ne veszítsük, és azt a boldog életet, amit neki köszönhetünk, soha el ne kelljen adnunk!" Anyja ezt felelte neki: "Ettől nem kell tartanod, fiam."

Most fogta a drágaköves tálat, finom kendőbe göngyölte, és kora hajnalban útnak indult, nehogy a legnagyobb forgalom idején érjen a fogadóterembe. Mikor megérkezett a palotába, még nem voltak mind együtt az ország nagyjai, és láthatta, amint a vezír és a birodalom néhány előkelősége a szultán palotájának csarnokába lép. De hamarosan megtelt a terem vezírekkel, az ország nagyjaival és vezető embereivel, az emírekkel és egyéb magas rangú személyekkel. Kis idő múlva aztán megjelent a szultán, és a vezírek és egyéb országnagyok és előkelőségek tisztelegtek előtte. Az uralkodó leült a díszteremben a királyi trónusra, a jelenlevők pedig keresztbe tett karral álltak előtte, és várták parancsát, hogy leülhessenek. Amikor megadta a jelt, mindenki a helyére ült. Aztán előadták a szultánnak a vitás eseteket, ő pedig annak rendje-módja szerint ítélkezett felettük, míg a gyűlés véget nem ért. Ekkor a király fölemelkedett, visszatért a palotába, a többi ember pedig útjára ment. Aladdin anyja a nagy tömeg előtt érkezett, úgyhogy még beléphetett; de mivel senki sem szólította, egy hanggal sem, hogy a szultán elé vezesse, állva maradt egy helyben, míg csak a szultán föl nem kelt, palotájába nem ment, és a többiek szét nem széledtek. Mikor látta, hogy a szultán elhagyta a trónját, és a háremébe tart, ő is felkerekedett, és hazafelé indult. Amint Aladdin megpillantotta édesanyját a tállal a kezében, tudta, hogy valami nincs rendben; de addig nem akart kérdezni semmit, amíg az asszony benn, a házban, a tálat le nem tette, és magától el nem beszélte, ami vele történt. Végül így szólt: "Kedves fiam, dicsértessék Alláh, amiért elég bátorságom volt, és helyet kerestem magamnak a díszteremben. És ha nem is volt lehetséges, hogy a szultánnal beszéljek, holnap, ha a magasztos Alláh is úgy akarja, beszélni fogok vele. Ma nagyon sok ember volt ott, akinek, éppúgy, mint nekem, nem jutott alkalma a szultánnal beszélni. De ne csüggedj, fiam, holnap biztosan beszélek vele, hogy megtegyem a kedvedet; lesz, ami lesz!" Aladdin anyja szavaira igen megörült, bár túláradó szerelmében és Badr el-Budúr hercegnő utáni vágyakozásában óráról órára várta a döntést. Mégis türelmet erőszakolt magára, és így várakoztak mind a ketten másnap reggelig. Ekkor az anyja megint felkerekedett, és elindult a tállal a szultán tanácstermébe. De a termet zárva találta, és mikor az embereknél kérdezősködött, azt mondták neki: "A szultán hetenként csak háromszor tart államtanácsot." Így hát megint csak dolgavégezetlenül tért haza.

Most már mindennap elment a palotába. Ha látta, hogy gyülekezet van, odaállt a tanácsterem elé, amíg minden véget nem ért, aztán hazaindult. Ezt tette egy álló héten át. Hanem a szultán egyszerre csak figyelmes lett rá, és mikor a hét utolsó napján az asszony megint elment, és mint rendesen, ott állt a tanácsterem előtt, amíg a tanácskozás véget nem ért, anélkül, hogy elő mert volna lépni és egy szót is szólni, a szultán, a hárembe menet, e szavakkal fordult a kísérő nagyvezírhez: "Vezír, hat-hét nap óta mindig itt látom ezt az öregasszonyt. Eljön minden gyülekezetre, és azt is látom, hogy valamit hordoz a köpenyege alatt. Tudod, ó, vezír, ki ez az asszony, és mi a kérése?" - "Ó, urunk és szultánunk - válaszolta a vezír -, rövid az asszonyok esze; talán azért jön, hogy az urát vagy valami hozzátartozóját nálad bepanaszolja." De a szultán nem érte be a vezír feleletével, hanem meghagyta neki, hogy ha az asszony megint eljönne a gyűlésteremhez, vezesse a trónusa elé. A vezír nyomban a fejére tette a kezét, és így szólt: "Hallom és engedelmeskedem, ó, urunk és szultánunk!"

Aladdin anyja már szinte megszokta, hogy mindennap eljárjon a tanácsterembe, és ott szemtől szembe álljon a szultánnal. Szomorú és kimerült volt, de fia, Aladdin kedvéért semmibe vett minden fáradságot. A következő alkalommal megint bement tehát a tanácsterembe, és odaállt a szultán szeme elé. Amikor az észrevette, megparancsolta vezírjének: "Hiszen ő az, akit a múltkoriban említettem, vezesd ide elébem, hogy meghalljam az óhajtását, és ítéljek a dolgában." A vezír tüstént odament, és odavezette Aladdin anyját a trón elé. Mikor az öregasszony az uralkodó előtt állott, meghajolt előtte, hatalmat és hosszú életet meg szerencsét kívánt neki, és megcsókolta előtte a földet. "Asszony - kezdte a szultán -, hány napja látlak már a tanácsterembe járni, és nem szólsz egy szót sem! Nyilatkozz hát, van-e valami kérésed, hogy teljesítsem!" Aladdin anyja megint megcsókolta a földet, és az ég áldását kérte a királyra; aztán így szólt: "Úgy van; fejedre, ó, idők legnagyobb királya, kérésem van. De mindenekelőtt kegyeskedjél ígéretet tenni, hogy semmi bántódásom nem lesz, ha óhajomat urunk és szultánunk füléhez juttatom; mert lehet, hogy felséged különösnek fogja találni a kérésemet." A szultán most már szerette volna tudni, micsoda kívánsága lehet; természettől is igen jóságos ember volt, biztonságot ígért hát neki, és megparancsolta, hogy a nagyvezír kivételével mind a jelenlevők menjenek ki. Ekkor e szavakkal fordult az asszonyhoz: "Add elő az ügyedet, a felséges Alláh védelme alatt állsz." - "Ó, idők legnagyobb királya - válaszolta az asszony -, a te bocsánatodért is esedezem." - "Alláh bocsásson meg neked!" - válaszolta a szultán, és a nő így folytatta: "Ó, urunk és szultánunk, van egy fiam, Aladdin a neve. Egy napon hallotta, amint a kikiáltó kihirdette, hogy senki a boltját ki ne nyissa, se a város utcáin ne mutatkozzék, mert Badr el-Budúr hercegnő, urunk, szultánunk leánya, a fürdőházba indul. Mikor fiam ezt hallotta, igen szerette volna őt meglátni, és elrejtőzött egy olyan helyre, ahonnan jól szemügyre vehette, a fürdő ajtaja mögé bújt el. És amikor a hercegnő jött, meglátta őt, és még jobban is meglátta, mint ahogy akarta. Mert attól a pillanattól fogva, ó, idők királya, a mostani percig, nem öröm neki az élet, és arra kért engem, kérjem meg tőled a hercegnő kezét, add hozzá feleségül. Lehetetlen volt, hogy ezt a gondolatot kiverjem a fejéből, mert a hercegnőért égő szerelme úgy rabul ejtette a szívét, hogy még azt is mondta nekem: »Tudd meg, anyuskám, hogy ha vágyam nem teljesül hamarosan, akkor biztosan nemsokára meghalok.« Elnézésért és bocsánatért esedezem felségednél ezért a vakmerő vállalkozásért a magam és az ő nevében. Ne vedd nekünk rossz néven." Mikor a király ezeket a szavakat végighallgatta, elmosolyodott - mivelhogy jóságos úr volt - és megkérdezte: "Hát az micsoda, amit magaddal hordasz? Micsoda batyu?" Amint Aladdin anyja látta, hogy a szultán nem haragudott meg, hanem mosolyog, mindjárt kibontotta a kendőt, és odanyújtotta neki a drágaköves tálat. A szultán ránézett a tálra, levette róla a kendőt, és egyszerre csak mintha az egész csarnokot csillárok és karos gyertyatartók borították volna fénybe. A szultánt szinte elkápráztatta és megzavarta az ékkövek fénye, és elcsodálkozott pompájukon, nagyságukon és szépségükön. Így kiáltott fel: "Ezekhez a drágaságokhoz hasonlót még sohasem láttam, olyan szépek, olyan nagyok és olyan remekek. Azt hiszem, kincseskamráimban egyetlenegy sincs hozzájuk fogható!" És vezírjéhez fordulva, folytatta: "Mit gondolsz, vezír, láttál már életedben ilyen nagy drágaköveket?" A vezír azt felelte: "Sohase láttam, urunk, szultánunk, és azt sem hiszem, hogy uram és királyom kincseskamráiban csak egy kő is akadna, amely nagyságra ezeknek a drágaköveknek a legkisebbjével is vetekednék." A király most így szólt: "Valóban, aki ilyen ékköveket ajándékoz nekem, az megérdemli, hogy leányom, Badr el-Budúr férje lehessen; mert ahogy látom, senki erre nem méltóbb nálánál." Mikor a vezír a szultánnak ezeket a szavait hallotta, a nyelve majd megbénult bánatában; mély szomorúság szállta meg, mert a király ígéretet tett neki, hogy az ő fiához adja leányát feleségül. De rövid gondolkozás után megszólalt: "Ó, idők királya, bocsáss meg! Felséged megígérte nekem, hogy Badr el-Budúr hercegnő az én fiamé lesz. Kérésem az, hogy magasságos felséged jósága háromhónapi haladékot engedélyezni kegyeskedjék! Alláh akaratából fiam ajándéka még nagyszerűbb lesz, mint ez itt!" Bár a király jól tudta, hogy ez sem a vezírnek, de még a leghatalmasabb királynak sem lehet módjában, jóságában kegyeskedett háromhavi haladékot megengedni, úgy, ahogy a vezírje kérte. Aztán megint Aladdin öreg édesanyjához fordult, és így szólt hozzá: "Menj fiadhoz, és mondd neki, hogy szavamat adom rá: leányomat neki szánom; de előbb el kell készíttetnem a kelengyét, és megtennem a szükséges előkészületeket: ezért várjon türelemmel még három hónapig." Amint Aladdin anyja ezt a választ megkapta, köszönetet mondott a szultánnak, imát mondott a jövőért és elment; csak úgy röpült, amíg haza nem ért, és be nem lépett. Fia, Aladdin, anyja mosolygó arcának láttára megörült, hogy jó hírt hoz neki, annál is inkább, mert ezúttal olyan hamar visszajött, nem maradt el olyan sokáig, mint máskor, és a tálat sem hozta vissza. Elhalmozta kérdéseivel: "Édesanyám, Alláh akaratából jó hírt hozol nekem? A becses drágakövek megtették a hatásukat? Jól fogadott a szultán, kegyes volt-e hozzád, és elfogadta-e a leánykérést?" Most az asszony mindent elbeszélt, hogyan fogadta a szultán, mennyire elámult a drágakövek nagyságán és pompáján, a vezír nemkülönben, és így fejezte be szavait: "Megígérte nekem a szultán, hogy a leánya a tied lesz, de a vezír valamit beszélt vele titokban, még mielőtt az ígéretet tette. Aztán pedig, miután a vezír titokban tárgyalt vele, háromhónapi haladék után ígérte ide a leányt; félek, hogy a vezír rosszban töri a fejét, és másra akarja a királyt rábeszélni." Mikor Aladdin anyjától meghallotta, hogy a szultán három hónap múlva hozzá akarja adni a lányát, víg kedvvel és boldogan mondta: "Ha a szultán három hónap múlva hozzám adja, az ugyan hosszú idő; de azért nagyon boldog vagyok." És szívből megköszönte anyjának a fáradságát. Így szólt hozzá: "Alláhra, édesanyám, úgy érzem, mintha sírban feküdtem volna, és te onnan húztál volna ki engem. Magasztalom a felséges Alláht, mert most bizonyos vagyok abban, hogy nincs a világon senki, aki gazdagabb vagy boldogabb volna, mint én!"

Azután várakozott, míg a három hónapból kettő el nem múlt. Ekkor egy nap Aladdin anyja a bazárba indult, olajat vásárolni; de zárva talált minden bazárt, az egész várost pedig feldíszítve, és látta, hogy a lakosság gyertyákat és virágokat rakott az ablakába. Azután látta, hogy a katonák, az őrség és az agák ünnepélyes díszmenetben vonulnak fel, égő fáklyákkal és gyertyákkal. Elcsodálkozott ezen a szokatlan készülődésen, bement az egyik olajkereskedésbe, mely nyitva volt, és olajat vásárolt. Megkérdezte az olajkereskedőt: "Életedre, bácsikám, mondd már meg, mi történik ma a városban, hogy mindenki ünneplőben van, a bazárok meg a házak föl vannak díszítve, és a csapatok felvonulnak?" - "Asszonyom - felelte az olajkereskedő -, talán idegen vagy, és nem ebből a városból való?" - "Dehogy - mondta -, idevaló vagyok." A kalmár folytatta: "Azt mondod, helybeli vagy, és még azt se tudod, hogy a nagyvezír fia ma este üli lakodalmát Badr el-Budúr hercegnővel, a szultán leányával? Most van éppen a fürdőházban, és ez a sok emír és katona az ő díszkísérete; várják, amíg kijön a fürdőből, aztán ünnepélyes menetben viszik a szultán leányához a palotába."

Aladdin anyja e szavak hallatára igen elbúsult, és nem tudta, hogy is mondja el fiának ezt a szomorú hírt: mert szegény fia óráról órára csak a három hónap leteltét várta. Tüstént hazament, besietett fiához, és így szólt: "Fiam, újságot mondok neked, de az én szívemet nyomja a bánat, amit híremmel neked okozok." - "Szólj, micsoda hír az?" - kérdezte a fia. Anyja folytatta: - "A szultán nem tartotta be, amit Badr el-Budúr hercegnőt illetően ígért nekem. Ma este ünnepli a vezír fia vele a lakodalmát. Már elejétől fogva gyanakodtam, fiam, hogy a vezír el akarja téríteni a szultánt elhatározásától, mondtam is neked, hogy előttem titokban suttogott vele." Aladdin most megkérdezte: "Hogyan tudtad meg, hogy a vezír fiának ma lesz az esküvője Badr el-Budúr hercegnővel, a szultán leányával?"

Az anyja elbeszélt neki mindent, amit tapasztalt, hogy micsoda díszben találta a várost, mikor olajat vásárolt, hogy az agák meg az ország nagyjai ünnepélyes menetben várakoztak, míg a vezír fia előjön a fürdőből, és hogy ma lesz a nászéjszakája. Mikor Aladdin ezt meghallotta, keservében forró láz öntötte el. De mindjárt eszébe jutott a lámpa, és nagy bizakodva így szólt anyjához: "Életedre, édesanyám, úgy hiszem, a vezír fiának nem lesz olyan örömben része, mint gondolod. De most hallgassunk erről! Tálald föl a vacsorát, hadd együnk. Aztán bemegyek a szobácskámba és majd rendbe jön minden."

Aladdin vacsora után bement kis szobájába, becsukta maga után az ajtót, elővette a lámpát és megdörzsölte. Rögtön megjelent előtte a szellem és megszólalt: "Parancsolj velem, mit óhajtasz, mert én a szolgája vagyok annak, aki a lámpát kezében tartja; én és a lámpa többi szolga-szelleme." Ekkor Aladdin így szólt: "Halljad, én a szultántól feleségül kértem a leányát, ő pedig megígérte, hogy három hónap múlva hozzám adja. Ígéretét nem váltotta be; a vezír fiának adja a leányát, és az ma este akarja vele a lakodalmát megülni. Azt parancsolom hát neked, ha hű szolgája vagy a lámpának, hogy amikor ma éjjel látod, hogy a menyasszony és a vőlegény együtt nyugovóra térnek, hozd őket fekvőhelyestül ide erre a helyre. Ezt kívánom én tőled." A márid így felelt: "Hallom és engedelmeskedem! Ha van még más parancsod is, szólj, mit óhajtasz." De Aladdin így válaszolt: "Most mást nem kívánok, mint amit már megmondtam."

A szellem eltűnt, Aladdin pedig visszament anyjához, hogy együtt töltsék az este hátralevő óráit. Mikor aztán közeledett az az idő, amelyben a szellem jöttét várta, fölkelt és bement szobácskájába. Alig ért oda, a szellem már hozta is az új párt, ágyastul. Aladdin boldog volt, mikor megpillantotta őket, és így szólt a szellemhez: "Vidd innen ezt az akasztófáravalót, és tedd le az árnyékszékben!" Abban a szempillantásban megragadta a szellem a vezír fiát, és az árnyékszékbe tette le: de mielőtt otthagyta volna, rálehelt, amitől a vezír fia megdermedten, nyomorúságos állapotban maradt ott. Ekkor a szellem ismét ott termett Aladdinnál, és megkérdezte tőle: "Ha van még más óhajod, szólj!" Aladdin ezt felelte: "Reggelre itt légy megint, és vidd vissza őket a helyükre!" - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt a szellem és eltűnt. Aladdin maga sem gondolta volna, hogy ilyen jól sikerül majd minden. És most, hogy Badr el-Budúr hercegnőt itt látta a maga házában, bár jó ideje forró szerelem emésztette, mégis megtartóztatta magát, és így szólt hozzá: "Ó, szépek úrnője, ne hidd, hogy azért hozattalak ide, hogy becsületedet meggyalázzam. Távol legyen tőlem! Nem! Csak azt nem akartam, hogy másnak legyen öröme benned; mert atyád, a szultán, énnekem ígért feleségül. Nyugodj hát zavartalanul!"

Amikor Badr el-Budúr hercegnő, a szultán leánya ebben a szegényes és sötét helyiségben találta magát, és Aladdin szavait meghallotta, ijedelem és rémület fogta el. Úgy meg volt zavarodva, hogy feleletet sem tudott adni. Ekkor Aladdin levetette felső ruháit, egy kardot fektetett kettőjük közé, és ugyanazon a fekhelyen lenyugodott; de semmi illetlent nem cselekedett; hisz nem akart egyebet, mint a királylány házasságát a vezír fiával meggátolni. Badr el-Budúr hercegnőnek igen rossz éjszakája volt, egész életében nem emlékezett rosszabbra. A vezír fia pedig az árnyékszékben feküdt, és annyira félt a szellemtől, hogy moccanni sem mert. Reggelre kelve Aladdin meg sem dörzsölte a lámpát, amikor a szellem megjelent előtte, és így szólt hozzá: "Uram és parancsolóm, ha kívánsz valamit, szólj, hogy én szívesen és örömmel teljesíthessem!" Aladdin ezt felelte neki: "Menj, vidd vissza a menyasszonyt és vőlegényt a helyükre!" A szellem egy pillanat alatt teljesítette a parancsot, a vezír fiát Badr el-Budúr hercegnő mellé fektette, elvitte és visszatette őket helyükre, a palotába, úgy, ahogy előbb voltak, és mindezt nem látta senki; de ők majd meghaltak félelmükben. Alig tette le őket a szellem a helyükre, már meg is jelent a szultán a leányánál látogatásra. A vezír fia meghallotta, hogy nyílik az ajtó, gyorsan fölkelt a fekhelyről, mert tudta, hogy csak maga a szultán léphet be ide. Igen nehezére esett a felkelés, szeretett volna még melegedni, mert hisz csak épp az imént került ki az árnyékszékből. De föltápászkodott, és felvette ruháit.

Mikor a szultán belépett leányához, Badr el-Budúr hercegnőhöz, homlokon csókolta, jó reggelt kívánt neki, és megkérdezte tőle, meg van-e elégedve ifjú férjével. De a hercegnő semmit sem felelt. A szultán ekkor haragos szemekkel nézett rá, még többször szólt hozzá, de a hercegnő csak hallgatott, és egyetlen szót sem felelt. A szultán most megfordult és elment. Aztán a királynéhoz ment, és elpanaszolta neki Badr el-Budúr hercegnő illetlen viselkedését. A királyné meg akarta gátolni, hogy a szultán szívében harag támadjon a hercegnő ellen, és azt mondta neki: "Ó, idők királya, így van ez sokszor az új házasoknál; a nászéjszaka utáni napon szégyenlősek, szemérmesen húzódoznak. Ne vedd tőle rossz néven; pár nap múlva majd magához tér, és megint rendesen beszél az emberekkel. De most, ó, idők királya, a szemérem tartóztatja, hogy beszéljen. Elmegyek hozzá, megnézem, hogy van."

A királyné felöltötte ruháit, és leányához, Badr el-Budúr hercegnőhöz indult. Odalépett hozzá, jó reggelt kívánt neki, és megcsókolta a homlokát; de a hercegnő egy árva szót se szólt. A királyné erre azt gondolta magában, hogy lányával valami különös dolog történhetett, ami így feldúlta, mert megkérdezte tőle: "Édes lányom, mi oka, hogy így viselkedel? Mondd el már, valami bajod van talán? Eljöttem hozzád jó reggelt kívánni, és még csak nem is felelsz!" Ekkor Badr el-Budúr hercegnő felemelte a fejét és megszólalt: "Ne haragudj rám, édesanyám! Tudom, hogy udvariasan és tisztességgel kellett volna, hogy fogadjalak most, amikor látogatásoddal megtiszteltél. De kérlek, hallgasd meg a viselkedésem okát, és tudd meg, hogy ez az éjszaka, ami most mögöttem van, életem legszörnyűbb éjszakája volt. Mert alighogy lefeküdtünk, kedves anyám, egyvalaki, akinek az alakját meg sem lehet határozni, fölemelte fekhelyünket, és elvitte egy sötét, piszkos, szegényes helyre." És Badr el-Budúr hercegnő elmondott anyjának, a királynénak sorjában mindent, amit ezen az éjszakán átélt; hogy vették el mellőle fiatal férjét, hogyan maradt egyedül, hogy jött aztán kisvártatva egy másik ifjú, lepihent a férje helyére, de előbb egy kardot fektetett kettejük közé. Szavait így végezte: "Reggelre kelve megint megjelent az, aki elvitt bennünket, és visszahozott erre a helyre. De alig hozott vissza és hagyott itt bennünket, már jött is atyám, a szultán, abban a pillanatban, amikor hazatértünk. Szívem, nyelvem felmondta a szolgálatot, nem bírtam szultán atyámmal beszélni, olyan hatalmas iszonyat és rémület tartott fogva. Apám talán neheztel rám, ezért kérlek, édesanyám, mondd meg neki viselkedésem okát, kérd, ne vegye rossz néven, hogy nem adtam neki feleletet, és ne gáncsoljon, hanem bocsásson meg." A királyné, leánya, Badr el-Budúr hercegnő szavai hallatára, így szólt: "Édes lányom, jól vigyázz, hogy erről senkinek egy szót se szólj! Még azt mondhatnák, a szultán leánya eszét vesztette. Jól tetted, hogy atyádnak nem beszéltél róla. Óvakodj, lányom, óvakodj tőle, ne említsd előtte ezt a dolgot!" De Badr el-Budúr hercegnő ezt felelte neki: "Anyám, nem vesztettem még el az eszemet. Mindezt igazában átéltem, és ha nem hiszed, kérdezd meg a férjemet!" - "Hallod-e, lányom - szólt rá a királyné -, űzd ki a fejedből ezeket a bolondságokat; vedd fel a ruháidat, és gyere, tekintsd meg a lakodalmi ünnepségeket: a te kedvedért rendezik a városban, és az egész ország részt vesz bennük. Hallgasd a dobot meg a szép énekszót; nézd, milyen szépen föl van ékesítve minden esküvőd napjára, édes leányom!" A királyné hívatta is mindjárt a komornákat, és azok felöltöztették és felékesítették Badr el-Budúr hercegnőt. A királyné pedig bement a szultánhoz, és elmesélte neki, hogy a leányuknak éjjel rossz, zavaros álmai voltak, és kérte, ne vegye tőle rossz néven, hogy nem felelt a kérdéseire. Azután titokban magához hívatta a vezír fiát, és megkérdezte tőle, mi történt, és hogy van-e igazság Badr el-Budúr hercegnő szavaiban, vagy nem. A vezír fia azonban félt, hogy elveszítheti fiatal feleségét, ezért így válaszolt: "Felséges úrnőm, én nem tudok semmiről, amiről te beszélsz." Most a királyné meg volt győződve arról, hogy leánya csak rossz álmot látott. A lakodalmi ünnepségek egész napon át tartottak, a táncosnők hajladoztak, kerengtek, énekesnők dalokat zengtek, a hangszerek gyönyörűen összecsengtek, a királyné és a vezír fia pedig nem győzte még magasabbra szítani az ünnepi örömmámort, hogy a hercegnő felviduljon, és rossz kedvét elfelejtse. Megpróbáltak ők bizony ezen a napon mindent, ami csak örömre deríthet, hogy a hercegnő gondolatait eltereljék, és jókedvét visszahozzák. De mindez semmit sem ért, továbbra is hallgatásba mélyedt, és feldúltan csak arra gondolt, ami az éjszaka történt vele. A vezír fia persze még rosszabbul járt, mint ő, mert az árnyékszékben töltötte az éjszakát; hanem ő letagadta az egész történetet, és nem gondolt már a kínlódásra, mert félt, hogy elveszíti feleségét és tekintélyét, épp most, mikor mindenki irigyelte nagy szerencséjét, hisz általa olyan magas polcra jutott; azután meg azért sem gondolt rá, mert Badr el-Budúr hercegnő olyan igen bájos és szépséges szép volt.

Aladdin is elment hazulról, és megnézte a városban meg a palotában tartott ünnepségeket; de mosolyognia kellett, mikor az emberek az esküvői ünnepségek pompáját emlegették, és arról beszéltek, micsoda nagy becsületben van része a vezír fiának, és mekkora szerencséje van, hogy a szultán vejévé lehetett. Magában pedig így szólt Aladdin: "Ti persze nem tudjátok, szegény ördögök, mi történt vele ma éjjel; másként bizonyára nem irigyelnétek!" Amikor pedig beesteledett, és közeledett a lefekvés ideje, Aladdin bement a szobájába, és megdörzsölte a lámpát; abban a szempillantásban előtte állott a szellem. Amint a szellem előtte állt, Aladdin parancsot adott neki, hogy a szultán leányát fiatal férjével megint hozza ide, mint múlt éjszaka, még mielőtt a férj elveheti a hercegnő leányságát. A szellem nyomban eltűnt, és csak rövid ideig maradt távol, míg elérkezett az idő, akkor megjelent az ággyal együtt, amin Badr el-Budúr hercegnő feküdt a vezír fiával. Aztán ugyanazt tette a fiatalemberrel, mint a múlt éjjel; megragadta, az árnyékszékben letette, és otthagyta szörnyű féltében és rémületében dermedten feküdni. Aladdin pedig odafektette a kardot Badr el-Budúr hercegnő és maga közé, és nyugovóra tért. Mikor reggel lett, a szellem megint eljött, visszavitte a házaspárt lakóhelyére, Aladdin pedig kárörömmel gondolt a vezír fiára.

Mikor a szultán reggel felkelt, megint be akart nézni leányához, Badr el-Budúr hercegnőhöz, hogy lássa, úgy csinál-e vele megint, mint tegnap. Amint felöltözött, elment leánya palotájába. Alig nyitott be az ajtón, a vezír fia már ugrott is fel, és hamar öltözni kezdett, pedig csak úgy zörögtek a bordái a hidegtől, mert épp akkor hozta vissza őket a szellem. A szultán bejött, odament leányához, homlokon csókolta, és megkérdezte, hogy van. De észrevette, hogy lánya összeráncolja a homlokát, nem felel, csak mérgesen néz rá, és látszik, hogy nyomorúságos állapotban van. Nagy haragra gerjedt, amiért egy szóra sem érdemesíti őt, és már gyanakodott, hogy talán nincs egészen helyén az esze. Kihúzta a kardját és rárivallt: "Mi bajod van? Vagy megmondod tüstént, mi történt veled, vagy ebben a pillanatban vége az életednek! Így tisztelsz-becsülsz engem, hogy egy szóval sem felelsz, ha kérdezlek?" Amint Badr el-Budúr hercegnő meglátta, hogy apja, a szultán nagyon megharagudott, és kivont kardját tartja a kezében, eloszlott félelme, felemelte a fejét és megszólalt: "Édes jó apám, ne haragudj rám, és ne kövess el dühödben meggondolatlanságot, mert én ártatlan vagyok abban a szörnyűségben, amiben most látsz. Halljad hát, mi történt velem, és bizonyos vagyok benne, hogy ha elbeszélem két utolsó éjszakám történetét, nem fog hibáztatni felséged, és szívből szánni fog, mint ahogy azt szeretetedtől el is várom." Most Badr el-Budúr hercegnő elmesélte apjának, a szultánnak, mi minden történt vele, és e szavakkal fejezte be beszédét: "Apám, ha nem hiszel nekem, kérdezd ki a férjemet; ő mindent elmond majd felségednek; mert nekem sejtelmem sincs arról, hogy ővele mit csinálnak, amint oldalam mellől elviszik, még azt sem tudom, hova kerül."

A szultán, leánya szavai hallatára, elszomorodott, és könnyes szemmel dugta vissza kardját hüvelyébe. Leánya fölé hajolt, megcsókolta és ezt mondta neki: "Kedves leányom, miért nem mondtad el ezt már tegnap? Akkor ezt a sok bajt és gondot, amit a múlt éjjel elszenvedtél, távol tarthattam volna tőled. De ne búsulj! Űzd ki fejedből a gondolatokat! Ma estére őröket állíttatok be hozzád, hogy megvédjenek, akkor nem történhet veled ilyen szörnyűség." A szultán ezután visszament palotájába, és rögtön maga elé hívatta a vezírt. Az megjelent, és parancsára várva, a trón elé állt. A szultán megkérdezte tőle: "Mit szólsz ezekhez a dolgokhoz? Fiad nyilván elmondta neked, mi történt vele meg a leányommal." - "Ó, idők legnagyobb királya, én se tegnap, se ma nem láttam a fiamat." Ekkor a szultán közölte vele, mit beszélt el neki leánya, Badr el-Budúr, és hozzátette: "Most az a kívánságom, hogy fiadat kikérdezd a dolgok valódi állásáról, mert lehetséges az is, hogy leányom ijedtében nem is tudja pontosan, mi történt vele. Mégis azt hiszem, hogy az igazságot mondta."

A vezír rögtön hívatta a fiát, aztán kikérdezte mindenről, amit a szultántól megtudott, hogy igaz-e, vagy sem. Az ifjú felkiáltott: "Ó, édesapám, távol legyen, hogy Badr el-Budúr hercegnő valótlanságot mondott volna! Nem, minden szó, amit mondott, igaz! Ez a két éjszaka számunkra a legiszonyatosabb volt, ahelyett, hogy a boldogság és az öröm éjszakája lett volna. De ami velem történt, az volt a legrosszabb, mert ahelyett, hogy feleségem oldalán pihentem volna, az árnyékszékben kellett feküdnöm, egy sötét, szörnyű, rossz szagú, átkozott helyen, és a bordáim csak úgy reszkettek a hidegtől." Az ifjú elbeszélt mindent, és végül hozzátette: "Kedves atyám, könyörgök neked, beszélj a szultánnal, szabadítson meg ettől a házasságtól. Igaz, hogy a szultán vejének lenni nagy tisztesség, méghozzá mikor szívemet Badr el-Budúr hercegnő iránt a szerelem is fogva tartja. De ahhoz már nincs erőm, hogy még egyetlen olyan éjszakát kibírjak, mint ez a két utolsó."

A vezír igen elbúsult, mert fiának ezzel a házassággal nagy tekintélyt és becsülést akart szerezni. Gondolatokba mélyedt, és tanácstalan volt, mitévő legyen. Nagyon nehezére esett lemondani erről a tervéről, hiszen örömében már a tíz szentnek is hálafohászt mondott, amiért ilyen nagy boldogság érte. Azt mondta hát fiának: "Várj még, fiam, meglátjuk, mi lesz ma éjjel; őröket állítunk föl számotokra, hogy megvédjenek. Ezt a nagy tisztességet, amiben csupáncsak te részesültél, ne engedd ki a kezeid közül!" A vezír otthagyta fiát, visszament a szultánhoz, és jelentette neki, hogy minden, amit Badr el-Budúr beszélt, tiszta igazság. Ekkor a szultán így szólt: "Ha pedig így áll a dolog, nincs többé lakodalom!" És megparancsolta, hogy az ünnepséget tüstént szüntessék be, és a házasságot nyilvánítsák érvénytelennek. A nép, az egész lakosság nem győzött csodálkozni ezen a különös eseményen, főleg, amikor a vezírt meg a fiát a bánattól meg féktelen haragjuktól nyomorúságos állapotban látták a palotából kijönni. Az emberek rögtön kérdezgetni kezdték egymást: "Mi történt? Miért érvénytelenítették az esküvőt, és miért bontották föl a házasságot?" Senki sem tudta, mi történt, csupán az egésznek az elindítója, Aladdin. Ő pedig a markába nevetett. Így hát megsemmisítették a házasságot. Hanem a szultán már nem gondolt és nem emlékezett arra, hogy mit ígért Aladdin anyjának. Éppúgy a vezír sem, és egyikük sem tudta, honnan eredt ez a sajátságos élmény.

Aladdin megvárta a három hónap leteltét, amikorra a szultán megígérte, hogy összeadja Badr el-Budúr hercegnővel. A kitűzött idő után nyomban a szultánhoz küldte anyját, hogy megkérje, váltsa be a szavát. Az öregasszony elment a palotába. Amint a szultán belépett a tanácsterembe, és Aladdin anyját meglátta, eszébe jutott ígérete, hogy három hónap leforgása után nőül adja leányát az asszony fiához. Ezekkel a szavakkal fordult hát a vezírhez: "Vezír, itt van az az asszony, aki a drágaságokat hozta nekem, és akinek szavunkat adtuk, hogy három hónap múlva...! Hozd ide elém legelsőnek azt a nőt!" A vezír odament, és a szultán elé vezette Aladdin anyját. Mikor az asszony a trón előtt állt, mélyen bókolt a szultán előtt, hatalmat, hosszú életet és boldogságot kívánt neki. A szultán megkérdezte, van-e valami kérése, ő pedig azt felelte: "Ó, idők királya, a három hónap, amit ígéreted határidejeként kitűztél, letelt; elérkezett az ideje, hogy leányodat, Badr el-Budúr hercegnőt a fiamhoz hozzáadjad!" A szultán nem tudta, mit csináljon, mert Aladdin anyja, szegényes külseje után ítélve, a legalacsonyabb néposztályhoz tartozott. Pedig az ajándéka igen becses, megfizethetetlen volt. Megint a vezírhez fordult, és így szólt hozzá: "Adj tanácsot, mit tegyek? Igaz, hogy szavamat adtam neki; de világos, hogy szegény emberek, és nem tartoznak az előkelőek közé!"

A vezír, aki majd meghalt az irigységtől, és a fia kudarca miatt szörnyűmód ette magát, így gondolkozott: "Micsoda? Egy ilyen koldus fia vegye el a szultán leányát, az én fiam meg eljátszotta ezt a nagy tisztességet?" A szultánnak pedig ezt mondta: "Hatalmas úr, könnyű dolog ezt az idegent távol tartani tőlünk, mert nem méltó felségedhez, hogy leányodat egy sehonnaninak adjad, akiről azt se tudjuk, kicsoda-micsoda." A szultán megkérdezte: "Mi módon lehetne hát ezt az embert távol tartani, mikor én a szavamat adtam neki?" - "Hatalmas úr - felelte a vezír -, azt tanácsolom, követelj tőle negyven tálat tiszta színaranyból, az mind tele legyen olyan drágakövekkel, amilyeneket az asszony hozott neked, továbbá negyven rabnőt, akik ezeket a tálakat hozzák, meg negyven rabszolgát." A király így válaszolt: "Alláhra, vezír, jól beszéltél; ez olyan kívánság, amit semmiképp sem tud teljesíteni, és így szépszerivel megszabadulunk tőle!" Az asszonyhoz pedig így szólt: "Menj és mondd meg fiadnak, hogy megmaradok adott szavam mellett, de csak akkor, ha leányom számára a menyasszonyi ajándékot elő tudja teremteni, mégpedig: kívánok tőle negyven színarany tálat; azok mind meg legyenek töltve olyan drágakövekkel, mint amilyeneket már hoztál nekem; továbbá ezeket negyven rabnő hozza, negyven rabszolga jöjjön utánuk mint kíséret és szolgasereg. Ha fiad mindezt elő tudja keríteni, akkor feleségül adom hozzá a leányomat."

Aladdin anyja ekkor hazafelé indult, de igen csóválta a fejét, és így szólt magában: "Honnan is szerezhetne szegény fiam ennyi tálat meg drágaságot? Tegyük föl, hogy visszamegy a kincsesbarlangba, hoz onnan tálakat, és szed drágaköveket a fákról - tegyük fel, hogy ezt mind igazán elhozná, de honnan vegye a rabnőket meg a rabszolgákat?" Így tanakodott magában, míg csak haza nem ért. Aladdin már igen várta; de amint az anyja belépett, így szólt a fiához: "Nem megmondtam, fiam, hogy ne is gondolj arra, hogy valaha is elnyerhesd Badr el-Budúr hercegnőt? Magunkfajta emberek számára tisztára lehetetlenség az!" - "Beszélj, hogy áll a dolog?" - kérdezte türelmetlenül a fia, mire ő folytatta: "Fiam, a szultán igen szívélyesen fogadott, mint ahogy az már szokása, és úgy veszem észre, jó szívvel van irántunk. De az az aljas vezír ellenséged. Mert mikor nevedben úgy szóltam a szultánnak, amint te meghagytad, szóval, hogy már letelt ígéretének a határideje, és mikor azt is megmondtam neki: »Adjad ki most már, felséges uram, a parancsot, hogy Badr el-Budúr hercegnőt Aladdin fiammal összeadják« - akkor odafordult a vezírhez, és mondott neki valamit, az pedig titokzatosan, súgva felelt neki. És végül a szultán megadta a feleletet." És elmesélte fiának, mit kíván a szultán, aztán még hozzátette: "Fiam, ő sürgős választ kíván, de félek, nincs válaszunk a számára."

Aladdin, amint anyját végighallgatta, felkacagott, és így szólt: "Azt mondod, édesanyám, hogy nem tudunk mit felelni, és hogy a dolog igen nehéz! Légy szíves, eredj és hozz valami ennivalót. Evés után, ha az irgalmas Alláh akarja, majd meglátod, mit felelek. A szultán is azt hiszi, mint te: hogy valami hatalmasat követelt, úgyhogy ezzel távol tarthat Badr el-Budúr hercegnőtől; de igazában könnyebb dolgot kért tőlem, mint gondoltam. Hát most csak menj, vásárolj be valami ennivalót, és hagyj magamra, hogy a választ előkészíthessem."

Ekkor az asszony elment, hogy a bazárban bevásárolja, ami az ebédhez szükséges, Aladdin pedig bement szobácskájába, előszedte a lámpát és megdörzsölte. Abban a pillanatban előtte termett a szellem és megszólalt: "Parancsolom, szólj, mit óhajtasz!" Aladdin ezt felelte: "Megkértem a szultán leányának kezét, feleségül akarom venni. De most a szultán negyven színarany tálat kíván tőlem; mindegyiknek tíz font legyen a súlya, és ugyanolyan drágakövekkel legyen színültig megrakva, mint amilyenek a kincsesbarlang kertjében teremnek. Negyven rabnő vigye ezt a negyven tálat, minden rabnő mellett egy-egy eunuch legyen, tehát összesen negyven eunuch. Azt kívánom hát tőled, hogy mindezt szerezd meg nekem." - "Hallom és engedelmeskedem" - mondta a szellem. Kis időre eltűnt, aztán már meg is jelent, és hozta a negyven rabnőt, mindegyiket egy-egy eunuch kísérte, a rabnők fejükön vitték a színarany tálakat, melyek tele voltak a legbecsesebb drágakövekkel. Aladdin elé vezette őket, és így szólt: "Íme, itt van, amit óhajtottál; most szólj, van-e még valami másra vagy egyéb szolgálatra szükséged?" Aladdin ezt felelte: "Most nem kívánok mást; de ha szükségem lesz valamire, majd hívlak és megmondom." Ekkora szellem megint eltűnt. Kisvártatva megérkezett Aladdin anyja is, és belépett a házba. Megpillantotta a rabszolgákat és rabnőket, és elámulva kiáltott fel: "Ez mind a lámpa jóvoltából van; Alláh tartsa meg a fiamnak mindörökre!" De még mielőtt köpenyét levetette volna, fia így szólt hozzá: "Anyám, most van itt az idő, még mielőtt a szultán palotájába, a háremébe megy! Vidd hát, amit kívánt, hadd lássa, hogy meg bírok felelni mindennek, amit követelt, sőt tudok még ennél többet is, aztán hadd lássa azt is, hogy a vezírje becsapta, mikor el akarta hitetni vele, hogy valami teljesíthetetlen feladattal lerázhatnak a nyakukról." Aladdin felkelt, szélesen kitárta a kaput, és párosával kiengedte a rabnőket és eunuchokat, mindig egy-egy rabnőt egy eunuch kíséretében, míg majd az egész utcát be nem töltötték. A környékbeli lakosság megállt az utcán erre a pompás, csodálatos látványra, nézték, bámulták, szemlélték a rabnők szép és kecses alakját, arannyal átszőtt és ékkövekkel kivarrott ruháikban, melyeknek a legegyszerűbbje is ezreket ért. A tálakat is megcsodálták, látták a belőlük kiáradó tündöklést, ami a napsugarakat is túlragyogta, pedig minden tálnak egy darab aranybrokát volt a takarója, annak a szegélye is értékes ékkövekkel volt díszítve.

Aladdin anyja a városnegyed ácsorgó és a csodálatos látványt bámuló népének sorfala közt elindult, utána pedig a rabnők és eunuchok szép menetben. És az emberek mindenütt meg-megálltak, hogy a rabnők szépségét láthassák, és dicsérték a mindenható Teremtőt, míg a menet el nem ért céljához. Ekkor Aladdin anyja belépett velük a palotába. De mikor az agák és a kamarások meg a csapatok parancsnokai megpillantották őket, nem győztek bámulni, a szemük káprázott a látványtól, ehhez foghatót még életükben nem láttak; főleg a rabnőktől, akiknek mindegyike még az isten emberének is megronthatta volna az eszét. Jóllehet a kamarások és a csapatok főtisztjei mind előkelőségektől és emírektől származtak, a legjobban mégis a leányok pompás, drága ruháin ámultak el, és a tálakon, amelyeket fejükön hordtak, mert csillogásuk-villogásuk miatt alig bírták a szemüket nyitva tartani. Az őrt álló katonák bementek, és jelentést tettek a szultánnak. Az uralkodó megparancsolta, hogy az érkezetteket azonnal vezessék elébe a tanácsterembe. Mikor a trón elé értek, mind mélyen bókoltak, tökéletes udvariassággal és alázattal a szultán előtt, hatalmat és boldogságot kívántak neki, levették fejükről a tálakat, lerakták elébe, és levették róluk a terítőt: aztán keresztbe tett karral vártak. A szultán egyik ámulatból a másikba esett, a leányok leírhatatlan szépsége és bájossága megzavarta, és az esze szinte megállt, mikor megpillantotta a drágakövekkel megrakott aranytálakat, ezt a szemeket megbűvölő látványt. Igen, a szultán azt sem tudta, mitévő legyen csodálkozásában, úgy, hogy egészen megnémult, óriási meglepetésében egy szót sem tudott kiejteni. És hogy mindez egy óra leforgása alatt történt, ez a gondolat még jobban megzavarta az eszét. Aztán megparancsolta, hogy a rabnők mindennel, ami náluk van, a tálakkal is, menjenek a királynéhoz. A leányok megint felemelték a tálakat, és bementek a királyné lakosztályába. Ekkor előlépett Aladdin anyja, és azt mondta: "Hatalmas úr, nem is sok ez Badr el-Budúr hercegnő magas méltóságához: ő a sokszorosát érdemli ennek." De a szultán a vezírhez fordult e szavakkal: "Mit szólsz most, vezír? Az, aki ilyen rövid idő alatt ilyen kincseket tudott ideteremteni, nem méltó arra, hogy a szultán veje legyen, és a szultán leányát elnyerje feleségül?" A vezír ugyan még jobban elálmélkodott ezen a hatalmas gazdagságon, mint az uralkodó; de halálos irigység rágta a szívét, és mind erősebben, amint látta, hogy a szultán a nászadománnyal és menyasszonyi ajándékkal meg van elégedve. Azonban az igazsággal nem ellenkezhetett, a szultánnak sem mondhatta, hogy mindez nem méltó hozzá; törte hát a fejét, mi módon vehetné rá a szultánt, hogy leányát, Badr el-Budúrt Aladdintól megtagadja. Ezért így szólt hozzá: "Hatalmas úr, a világ minden kincse nem ér fel leányod kezének kiskörmével; felséges uram, őhozzá mérve, túlbecsülöd mindezt."

A szultán, amint a vezír szavait meghallotta, észrevette, hogy ezt a beszédet csak határtalan irigysége adja a szájába; és ezért így szólította meg Aladdin anyját: "Asszony, eredj vissza fiadhoz, és mondd neki, hogy elfogadtam a nászajándékot, és megtartom az ígéretemet. A leányom most már az ő menyasszonya, ő pedig a vőm. Továbbá mondd meg neki, hogy jöjjön el ide, hadd ismerkedem meg vele; nagy tisztességgel és becsülettel fogadom, és ma este kezdődjék is meg a lakodalmi ünnepség. De, ahogy mondtam, haladék nélkül küldd őt ide hozzám!"

Erre Aladdin anyja hazasietett, hogy megvigye fiának a jó hírt; még a szél is alig érte volna utol, bizony, szinte repült örömében, mikor arra gondolt, hogy a fiából szultán veje lesz. A szultán pedig, amikor Aladdin anyja elment, megparancsolta, hogy az államtanácsot fejezzék be, ő pedig Badr el-Budúr hercegnő palotájához tartott, és meghagyta, hogy a rabnők kövessék az ajándékokkal együtt, hogy megmutathassa a leányának. A hercegnő megszemlélte a drágaköveket, és elragadtatva kiáltott fel: "Azt hiszem, a világ egy kincstárában sincs egyetlen ilyenfajta drágaság sem!" Azután a rabnőket vette szemre, és nem győzött gyönyörködni szépségükben és bájosságukban. Mikor pedig meghallotta, hogy ezt mind új vőlegényétől kapta, és hogy az az ő tiszteletére küldte, nagyon megörült, pedig előbb még búsult, szomorkodott előbbi férje, a vezír fia miatt. Végtelenül boldog lett, mikor a drágaságokat és a szép lányokat végignézte, édesapja pedig, ahogy látta jókedvét, szívből vele örült. Meggyőződött róla, hogy elszállt minden gyásza, búbánata, így szólt hát hozzá: "Kedves lányom, Badr el-Budúr hercegnő, ugye ez tetszik neked? Azt hiszem, új férjed még szebb lesz, mint a vezír fia. Alláh akaratából sok örömet érsz majd meg vele."

Ennyit a szultánról. Forduljunk most megint Aladdin felé. Mikor anyja hazaért, és örömtől sugárzó arccal lépett a házba, és fia megpillantotta, már tudta, hogy jól áll a dolga. Ezért megszólalt: "Örök hála legyen Alláhnak! Most teljesedett kívánságom!" - "Jó hírt hozok, gyermekem - szólt az anyja -, örvendezzél és légy boldog, mert célodat elérted! A szultán elfogadta ajándékodat, mint nászadományt és menyasszonyi ajándékot Badr el-Budúr hercegnő számára. Most már a menyasszonyod; még ma este, fiam, meglesz a lakodalom, és a hercegnő hálószobája megnyílik előtted. A szultán, hogy adott szavát megerősítse, ország-világ előtt kijelentette, hogy te a veje vagy, és ő mondta, hogy ma lesz a nászéj. De azt is hozzátette: »Küldd el hozzám fiadat, hadd ismerjem meg, nagy tisztességgel és kitüntető szívességgel fogadom.« Most hát, fiam, az én küldetésem véget ért, ami még hátra van, az a te dolgod." Aladdin kezet csókolt az anyjának, és megköszönte neki, amit érte tett; aztán bement a szobájába, elővette a lámpát és megdörzsölte. A szellem nyomban ott termett, és azt mondta: "Szolgálatodra állok! Parancsolj, mit kívánsz!" - "Azt kívánom - felelte Aladdin -, hogy vigyél olyan fürdőbe, aminek az egész világon nincs mása, és szerezz számomra olyan becses királyi köntöst, amilyen egyetlen királynak sincsen!" - "Hallom és engedelmeskedem" - szólt a márid, fölemelte Aladdint, és elvitte olyan fürdőházba, amilyet császárok és perzsa királyok életükben még nem láttak; falait márvány és karneol fedte, csodás festmények díszítették, és elbűvölték a szemet, csarnokát értékes drágakövekkel rakták ki. A fürdőben egy lélek sem volt, de amint Aladdin belépett, odajött hozzá egy szellem, ember képében, megmosdatta, ápolta-gondozta, hogy jobban nem is kívánhatta.

Amint Aladdin felüdülten kilépett a fürdőhelyiségből a külső csarnokba, észrevette, hogy elvitték ruháit, helyébe pedig a legpompásabb királyi öltözéket tették. Ezután szörbetet és kávét hoztak neki ámbrával, majd egy sereg rabszolga vette körül, felöltöztették díszruhákba, és illatos vizekkel locsolták be. Aladdin csupán szegény szabó fia volt, de ezt most nem gondolta volna senki, hanem mindenki azt mondta volna: "Ez a legelőkelőbb herceg" - magasztaltassék, aki változtat, és változatlan marad! Aztán megjelent előtte a szellem, és visszavitte házába. Ott így szólt hozzá: "Uram és parancsolóm, óhajtasz még valamit?" - "Ó, igen - szólt Aladdin -, azt kívánom, teremts ide negyvennyolc mamlúkot, huszonnégy előttem járjon, huszonnégy mögöttem, és teremts elő paripákat, páncélt, fegyverzetet a számukra. És minden, ami csak rajtuk meg a lovukon van, a legdrágább és legértékesebb legyen, olyan, amilyet még a királyok kincsesházában sem lehet találni. Továbbá hozz nekem egy csődört, amilyet a perzsa királyok lovagolnak, aranyból legyen a szerszáma, drágakövekkel kirakva. Szerezz nekem negyvennyolcezer dinárt is, ezret minden mamlúkra. A szultánhoz akarok indulni, ne habozz tehát, mert mindezek nélkül nem léphetek az uralkodó elé. Még tizenkét különleges szépségű rabnőt is hozzál, a legpompásabb ruhákba öltözötten, ezek kísérjék anyámat a szultán palotájába. Mindenik rabnő pedig királynéhoz illő ruhát viseljen." - "Hallom és engedelmeskedem" - válaszolta a szellem, rövid időre eltűnt, de nyomban hozott is már mindent, amivel megbízták. Kantáron vezetett olyan csődört, amilyen még az igazi arabok paripái közt is ritkítja párját, nyeregszerszáma a legdrágább arannyal áttört anyagból volt.

Aladdin mindjárt előszólította anyját, átadta neki a tizenkét rabnőt, és átnyújtotta a gazdag ruhákat, hogy öltse fel, úgy induljon a rabszolgalányokkal a palotába. Azután az egyik mamlúkot azok közül, kiket a szellem hozott, elküldte a szultánhoz, hogy megtudakolja, elhagyta-e már a szultán a háremét. A mamlúk útra kelt, gyorsabban, mint a villám, és sietve tért vissza a jelentéssel: "Uram és parancsolóm, a szultán vár téged!" Ekkor Aladdin felpattant lovára, a mamlúkok is előtte meg mögötte nyeregbe ültek. Gyönyörűen festettek, dicséret az Úrnak, ki ilyen szépségben és ékességben teremtette őket. És aranypénzt szórtak a nép közé, amint elvonultak urukkal, Aladdinnal, aki szebb és délcegebb volt valamennyiüknél, hogy a király fiairól ne is beszéljek - magasztaltassék az örökkévaló Adományozó! És mindez a lámpa varázsereje segítségével történt, mert a lámpa szépséget, pompát, gazdagságot és tudást ruházott a birtokosára. A nép pedig ámult-bámult Aladdin bőkezűségén és rendkívüli nagylelkűségén, és elragadtatva nézték ragyogó szépségét és méltóságteljes fenségét. Dicsérték az irgalmas Alláht, hogy ezt a nemes férfiút megteremtette; mindnyájan az ég áldását kérték rá, pedig csak egy ilyen meg ilyen nevű szabó fiának ismerték. Nem irigyelte senki sem, azt kiáltotta mindenki: "Megérdemli!"

Aladdin ujjongó emberek sorfala között a szultán palotájába vezető úton szórta az aranyakat, és az egész nép apraja-nagyja az ég áldását kérte rá, míg csak el nem ért a palotához mamlúkjai kíséretében, akik előtte és mögötte szintén osztották az aranyat a népnek. A szultán már maga köré gyűjtötte a birodalom nagyjait, és bejelentette nekik, hogy szavát adta, hogy leányát feleségül adja Aladdinhoz, és megparancsolta nekik, várják meg Aladdint, és amikor jön, mindnyájan vonuljanak ki elébe. Mind az emírek, vezírek, kamarások, helytartók és a csapatok főemberei összegyűltek, és a palota kapujánál sorakoztak Aladdin fogadására. Amikor megérkezett, le akart a kapunál szállni a lováról, de az egyik emír, akit a király erre a megbízatásra kiválasztott, így szólt hozzá: "Uram, a parancs úgy szól, hogy lóháton vonulj be, és csak a tanácsterem ajtajánál szállj le!" Mind előtte vonultak, amint belovagolt, amíg a tanácsterem ajtajához nem vezették, akkor egyikük előlépett, és a kengyelt tartotta, mások két oldalról támogatták, néhányan pedig a kezét fogták, és segítettek neki a leszállásnál. Az emírek és országnagyok megint előrementek, és bevezették a tanácsterembe, a szultán trónusa elé. A szultán nyomban leszállt trónjáról, megölelte és nem engedte, hogy a szőnyeget megcsókolja; sőt ő csókolta meg a vejét, és jobb kéz felől maga mellé ültette. Aladdin pedig úgy hódolt előtte áldással és szerencsekívánatokkal, ahogy az királyok színe előtt illik és való, azután így szólt: "Ó, urunk, szultánunk, felséged kegyelme leereszkedett, hogy leányodnak, Badr el-Budúr hercegnőnek kezét nekem add, pedig ezt a nagy kegyet nem is érdemlem, mert szolgáid közt legcsekélyebb szolgád vagyok. Könyörgök hát Alláhhoz, adjon neked hosszú életet. Valóban, ó, király, nem tudja az én nyelvem kifejezni hálámat irántad; azt a mérhetetlenül magas kegyet, amelyben részesíteni méltattál. Most meg arra kérlek, felséges uram, jelölj ki nekem egy helyet, hogy ott Badr el-Budúr hercegnőhöz méltó palotát építtessek." A szultán nagyon meg volt lepve, mikor Aladdint királyi öltönyében megpillantotta, csak bámulta, és nem tudta levenni szemét deli szépségéről, a mamlúkokat is, amint ott álltak szolgálatára, gyönyörűség volt nézni. De még jobban elámult, amikor belépett Aladdin anyja, oly gazdag és pompás öltözékben, mintha királynő volna. Aztán a tizenkét rableány tűnt szemébe, amint szolgálatára keresztbe font karral álltak előtte, alázatos és hódoló tartással. Végiggondolta Aladdin választékos és finom beszédmodorát, és úgy csodálkozott, mint mindannyian, akik a tanácsteremben jelen voltak. Hanem a vezír lelkében úgy égett az irigység tüze Aladdin ellen, hogy majd szétvetette. A szultán végighallgatta Aladdin szerencsekívánatait, és megfigyelte öntudatos és mégis tiszteletteljes viselkedését meg ékesszólását, keblére vonta, megcsókolta és így szólt hozzá: "Sajnálom, fiam, hogy már nem előbb részesítettél ebben a szerencsében." A szultán tehát igen megörült Aladdinnak, és parancsot adott, hogy a zenekarok szólaljanak meg. Azután Aladdinnal a palotába indult. Ott már készültek a vacsorára, és a szolgák behozták az asztalokat. A szultán helyet foglalt, és Aladdint jobbjára ültette, aztán leültek a vezírek is meg a birodalom előkelői, az ország magas főméltóságai, mind rangjuk szerint. Most rákezdték a zenekarok is; nagy örömünnep volt a palotában. A szultán beszélgetni kezdett Aladdinnal, és elcsevegett vele, az pedig olyan udvarias és finom beszéddel válaszolt, mintha királyi palotákban nevelkedett vagy mindig királyok között forgolódott volna. Minél tovább társalogtak, annál nagyobb lett a szultán öröme, hogy olyan szép feleleteket és finom, választékos szavakat hallott Aladdin szájából. Mikor már ettek-ittak, és az asztalokat elvitték, a szultán parancsot adott, hogy hívják el a kádit és a tanúkat. Azok eljöttek, és megírták Aladdin és Badr el-Budúr hercegnő házasságlevelét. Ekkor Aladdin fölkelt, és menni akart, de a szultán visszatartotta, és ezt mondta neki: "Hova, hova, fiam? Itt az öröm és vigalom, közeleg a lakodalom; a szerződés meg van kötve, áll az egyezség mindörökre." - "Uram, királyom - felelte Aladdin -, Badr el-Budúr hercegnő számára olyan palotát szeretnék építtetni, mely megfelel rangjának és méltóságának, és addig nem tehetem a feleségemmé, míg ezt véghez nem vittem. Ha Alláh akarja, a palota szolgád megfeszített fáradozása és felséges tekintetednek áldása segítségével a lehető legrövidebb idő alatt felépül. Igen, való igaz, nagyon várom már most, hogy élvezzem boldogságomat Badr el-Budúr hercegnő oldalán; de kötelességemnek érzem, hogy szolgáljam őt, és ezért máris munkához kell látnom." A szultán így felelt: "Válassz magadnak olyan helyet, fiam, amilyet tervedhez megfelelőnek tartasz, a rendelkezésedre áll, de én azt találnám a legjobbnak, ha erre a nagy, szabad térre, amely itt a palotámmal szemben fekszik, emeltetnéd palotádat." Aladdin így válaszolt: "Nekem is legnagyobb vágyam, hogy felséged közelében lehessek." Elbúcsúzott a szultántól, kiment és ellovagolt mamlúkjai kíséretében, akik előtte és mögötte nyargaltak, míg mind a nép imádkozott érte, és azt mondta: "Alláhra, megérdemli!"

Házához érve, leszállt lováról, bement kis szobájába, és megdörzsölte a lámpát. A szellem már ott is állt megint előtte, és ezt mondta: "Szólj, mit kívánsz, uram és parancsolóm!" Aladdin így felelt neki: "Fontos szolgálatot kívánok tőled; mégpedig, hogy a szultán palotájával szemben a lehető leggyorsabban palotát emelj nekem; csodálatos épület legyen, olyan, amilyenhez foghatót még királyok sem láttak, tökéletesen be legyen rendezve nagy, királyi szőnyegekkel és minden egyéb hozzávalóval!" - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a szellem.

A szellem eltűnt, de még mielőtt felvirradt a hajnal, megjelent Aladdinnál és megszólalt: "Uram és parancsolóm, a palota készen áll, és oly tökéletes, ahogy csak kívánni lehet. Ha látni akarod, készülj fel, és tekintsd meg." Aladdin fölkelt, a szellem pedig egy pillanat alatt elvitte a palotához. Amint az ifjú megpillantotta, meglepve felkiáltott: Az épület kövei zöld achátból, márványból, porfírból és mozaikból állottak. A szellem aztán a kincseskamrába vezette, melyet színültig megtöltött mindenfajta arany és ezüst holmi és megszámlálhatatlan és kiszámíthatatlan mennyiségű drágakő, értéküket senki megfizetni, de még felbecsülni sem tudta volna. Aztán tovább vezette egy másik helyiségbe, ott mindenféle volt, ami az étkezésekhez szükséges, tálak, kanalak, kannák és medencék aranyból és ezüstből, meg hozzájuk illő kancsók és kelyhek. Majd tovább ment a konyhába, az csak úgy ragyogott az arany és ezüst berendezéstől. Azután megint más helyiséget mutatott meg neki a szellem; ott Aladdin csupa ládát talált, tele királyi ruhaneművel, olyan gyönyörűséges holmival, hogy még az észt is megzavarja: Indiából és Kínából való, arannyal átszőtt kelmékkel és brokátokkal. Így vezette teremről teremre, és mindegyiket zsúfolásig megtöltötték a szebbnél szebb holmik. Majd az istállóba kísérte, ott olyan paripákat látott Aladdin, amelyeknek nincsen párja az egész világon. És még beljebb a fegyvertárat mutatta meg a szellem Aladdinnak; ott csupa értékes kantárt és nyerget, puskát és karabélyt talált, drágakővel és gyöngyökkel kirakva. Ez mind egyetlen éjszaka műve volt. Aladdin szeme káprázott, bámulta ezt a töméntelen gazdagságot, amilyet a világ leghatalmasabb uralkodója sem mondhatott magáénak. A palotában eunuchok és rabnők sürögtek, akik szépségükkel még egy szentet is megszédítettek volna. De a legnagyobb csoda, amit a palotában látott, a felső emeleti terem volt. Huszonnégy fülkéjét smaragddal, jáspissal és más drágakövekkel rakták ki. Az egyik ablakfülke még nem készült el egészen; Aladdin parancsára hagyták így, hogy kiderüljön: a szultán nem tudja befejeztetni. Amint Aladdin végignézte az egész palotát, nagy öröm fogta el a szívét. A szellemhez fordult, és ezt mondta neki: "Még valamit kívánok tőled, ami még hiányzik, és eddig elfelejtettem szólni róla!" A szellem felelte: "Parancsolj, mit kívánsz, uram!" Aladdin folytatta: "Egy brokátszőnyeget akarok, egészen át legyen szőve arannyal, palotámtól a szultán palotájáig érjen, hogy Badr el-Budúr hercegnő, ha ide jön, azon lépkedjen, és lába ne érintse a puszta földet." A szellem egy pillanatra eltűnt, visszatért és így szólt: "Uram és parancsolóm, amit óhajtottál, megvan!" Elvezette és megmutatta neki a szőnyeget, amelynek szépsége kábulatba ejtette az embert. Végre a szellem visszavitte Aladdint a házába.

Reggelre a szultán felébredt álmából, felkelt, kinyitotta díszes termének ablakát, és kinézett rajta. Palotája előtt egy épületet pillantott meg; elkezdte a szemét dörzsölni, csak bámult, hogy jól lát-e. Egy hatalmas kastély emelkedett előtte, majd elvette a szeme világát, és egy szőnyeg vezetett hozzá, mely az ő palotájától a kastélyig beterítette a földet. Az ajtónállók meg a palota egyéb népe sem győzött álmélkodni, hogy majd az eszüket vesztették. Közben a vezír is megérkezett, és amint be akart lépni, szemébe tűnt az új palota meg a szőnyeg. Elámult. Mikor aztán belépett a szultánhoz, egyébről sem hallott beszélni, mint erről a csodáról. Csak ámultak-bámultak, mert olyasmit láttak, ami a szemet elkápráztatja, és a lelket magával ragadja. Ezt mondogatták: "Valóban, olyan palota ez, hogy azt hisszük, király sem építtethet hozzá foghatót!" A szultán pedig odafordult a vezírhez, és így szólt hozzá: "Belátod-e már, hogy Aladdin megérdemli, hogy leányomnak, Badr el-Budúr hercegnőnek férje lehessen? Megnézted-e jól ezt a királyi építményt, ezt a gazdagságot, amit emberi ész föl sem ér?" De a vezír Aladdinra irigykedve, ezt felelte:

"Ó, idők királya, tudd meg, ez az építmény, ez a kastély és ez a gazdagság csak varázslat műve lehet. Nincs olyan ember széles e világon, még a leghatalmasabb, leggazdagabb uralkodó sem, aki egyetlen éjszaka alatt ilyet emelhet és alkothat." De a király így válaszolt: "Csodálkozom rajtad, hogy mindig valami rosszat gondolsz Aladdinról! Azt hiszem, irigykedsz rá! Hiszen jelen voltál, mikor ezt a térséget neki ajándékoztam, amikor telket kért tőlem, hogy palotát építsen rá a lányom számára; hisz én magam adtam neki engedélyt, hogy ezen a telken palotát emeljen. És aki lányom nászajándékaképpen olyan drágaköveket hozott, amilyenekből egyetlenegy sincs még királyoknak sem, az hogyne tudna egy ilyen kastélyt felépíttetni?" Mikor a vezír ezeket a szavakat hallotta a szultán szájából, és megértette belőle, hogy a szultán nagyon szereti Aladdint, még irigyebb lett rá, de mivel nem tudott ellene semmit sem tenni, hallgatott és nem adott feleletet.

Amint aztán Aladdin is látta, hogy világosodik, és ideje már a palotába menni, mert nemsokára megkezdődik a lakodalmi ünnepség, és az emírek, vezírek és az ország nagyjai gyülekeznek a szultánnál, hogy az ünnepélyen részt vegyenek, fölkelt és megdörzsölte a lámpát. A szellem megjelent és szólt: "Uram, parancsolj, mit kívánsz, szolgálatodra állok!" Aladdin ezt mondta: "Most a szultán palotájába akarok menni, mert ma tartom meg az esküvőmet. Ezért tízezer dinárra van szükségem. Azt kívánom, hozd ide nekem." A szellem egy pillanatra eltűnt, és tízezer dinárral tért vissza.

Ekkor Aladdin lóra ült, előtte és mögötte mamlúkok lovagoltak, és így vonultak a palotához, közben osztogatta az aranyat a népnek, úgyhogy az emberek szíve szeretettel telt meg iránta, és dicsérték bőkezűségét. Amikor aztán megjelent a palota előtt, és az emírek, agák és katonák, akik vártak rá, megpillantották, tüstént siettek a szultánhoz, és jelentették jöttét. A szultán fölkelt, elébe ment, megölelte, megcsókolta és kézen fogva bevezette a palotába. Ott leült, és Aladdint jobbjára ültette. Az egész város fel volt díszítve, a hangszerek megszólaltak a palotában, és énekszó hangzott fel. A szultán most parancsot adott, hogy hordják fel az ebédet, a szolgák és mamlúkok nagy sietve hozták a királyi pompával megrakott asztalokat. A szultán és Aladdin, a birodalom előkelői és az ország legmagasabb méltóságai most leültek, és ettek-ittak, míg jól nem laktak. Visszhangzott az ünnepségtől a palota és a város, örültek az ország nagyjai, és a birodalom egész lakosságának jókedve kerekedett. A vidéki előkelőségek meg a tartományok helytartói is eljöttek messze földről, hogy részt vegyenek Aladdin lakodalmi ünnepélyén. A szultán pedig elcsodálkozott Aladdin anyján is, hogy milyen szegényes ruhákban jött el hozzá régebben, mikor a fia ilyen hatalmas vagyon ura. A város lakossága csak úgy özönlött a palotához, hogy láthassa Aladdin menyegzőjét. És amikor ott az új palotát és annak művészi építésmódját meglátták, nagyon elámultak azon, hogyan emelkedhetett ilyen pompás kastély egyetlen éjszaka alatt. És mindnyájan az ég áldását kérték Aladdinra, és ezt kiáltották: "Alláh örvendeztesse meg a szívét! Alláhra, megérdemli! Alláh áldja meg napjait!"

A lakoma végén Aladdin fölkelt, búcsút vett a szultántól, és mamlúkjaival a palotájába lovagolt, hogy megtegye az előkészületeket neje, Badr el-Budúr hercegnő fogadtatására. Útjában a nép mint egy ember, kiáltotta elébe: "Alláh örvendeztesse meg szívedet! Alláh növelje dicsőségedet! Alláh adjon neked hosszú életet!" Hatalmas lakodalmas menet kísérte Aladdint palotájáig, ő pedig aranypénzt osztott szét köztük. Palotájához érve leszállt lováról és bement, leült a díványra, a mamlúkok pedig keresztbe tett karral álltak előtte. Kis idő múlva sörbeteket hoztak neki. Aztán parancsot adott mamlúkjainak, rabnőinek, szolgáinak és mindenkinek, aki a kastélyában volt, hogy készüljenek hitvese, Badr el-Budúr hercegnő fogadására.

Mikor elérkezett a délután, a levegő felfrissült, és a nappali hőség enyhült, a szultán megparancsolta a katonáknak, a birodalom emírjeinek és vezírjeinek, hogy induljanak a küzdőporondra. Oda vonultak mindnyájan, és maga a szultán is velük lovagolt. Aladdin is mamlúkjaival a térségre vágtatott. Ott bemutatta jártasságát a lovagi játékokban, megkezdte a vitézi mérkőzést, mégpedig úgy, hogy senki fel nem vehette vele a versenyt. Olyan paripán lovagolt ezen a vitézi tornán, amilyennek még az igazi araboknál sem akad párja. Felesége, Badr el-Budúr hercegnő, palotája ablakából szemlélte a játékot, és amikor látta ura nagy szépségét és lovagi ügyességét, szerelem szállt szívébe, és úgy érezte, repülni tudna örömében. A küzdőtéren a különféle harcijátékban Aladdin megmutatta vitézi erényeit, és miután minden ellenfelét legyőzte, a szultán visszatért palotájába, úgyszintén Aladdin a magáéba.

Amint beesteledett, a birodalom főemberei és vezírei menyegzői menetben elindultak Aladdinnal, és elkísérték a híres szultán-fürdőbe; bement, megfürdött és illatos kenetekkel kente be magát. Aztán a fürdőből a csarnokba lépett, felöltözött még az előbbinél is pompásabb ruhába, és megint lóra ült. A katonák és emírek előtte lovagoltak, és nagy lakodalmas menetben kísérték, négy vezír pedig körülvette magasra emelt, kivont karddal. A város egész lakossága, mind az idegenek és a katonák ünnepi menetben vonultak előtte fáklyákkal, dobbal, síppal és mindenfajta más hangszerrel, így kísérték a palotájáig. Ott Aladdin leszállt lováról és bement; leült az emírekkel és vezírekkel, a mamlúkok sörbeteket és édességeket szolgáltak föl, és megvendégelték a népet is, mely hosszú menetben, megszámlálhatatlan tömegben tódult oda. Most Aladdin parancsot adott mamlúkjainak, hogy menjenek a kastély kapujába, és szórjanak aranyat a nép közé. Mikor a szultán a küzdőtérről megint palotájába ért, azonnal megparancsolta hogy kísérjék leányát, Badr el-Budúr hercegnőt lakodalmi menetben férje, Aladdin palotájába. A harcosok és a birodalom magas méltóságai, akik előbb Aladdint kísérték, nyomban lóra ültek, a rabnők és szolgák fáklyákat hoztak, és mindnyájan pompás nászmenetben kísérték Badr el-Budúr hercegnőt férje, Aladdin palotájához. A királyleány oldalán lépdelt Aladdin anyja, előtte meg a vezírek és emírek, az előkelőségek és magas méltóságok feleségei; kíséretükben volt a negyvennyolc rableány is, akiket Aladdin ajándékozott a hercegnőnek, és mindenik kámforból és ámbrából készült vastag gyertyát tartott kezében, drágakövektől ékes gyertyatartóban. Mind a palotabeli asszonyok és férfiak is kivonultak vele, és előtte vonuljak ifjú férje kastélyáig. Ott az asszonyok bevezették a várfokon levő szobájába. Többször átöltözött, hétféle ruhában mutatkozott meg. Majd Aladdin anyja kíséretében bevezették férje szobájába. Aladdin hozzálépett, levette fátyolát, és az anya nem tudott betelni a fiatalasszony szépségével és bájosságával. Aztán körültekintett a teremben; tiszta aranyból és drágakövekből épült, és egy aranycsillár függött benne smaragddal és jáspissal kirakva. Aladdin anyja így szólt ekkor magában: "Régebben azt hittem, hogy a szultán palotája a legpompásabb a világon. De már ez az egy terem is olyan, hogy úgy hiszem, még a perzsa király és császár sem dicsekedhetett soha ehhez hasonlóval, de azt gondolom, az egész világon nincs ehhez fogható." Badr el-Budúr hercegnő is körültekingetett, és megbámulta a palotát és pompáját. Most felállították az asztalokat, ettek-ittak, és vígan voltak. Végül nyolcvan rabnő jött elő, mindegyik egy-egy hangszerrel a kezében. Panaszos dallamok szólaltak meg kezük alatt, úgy, hogy a hallgatók szíve majd megszakadt. Badr el-Budúr hercegnő pedig mindjobban elcsodálkozott, és így szólt magában: "Egész életemben nem hallottam ilyen zenét!" Még enni is elfelejtett, csak hogy jobban odahallgathasson. Aladdin eközben bort töltött neki, és saját kezével nyújtotta feléje a kelyhet; és így csupa vígság és ragyogó öröm uralkodott köztük, és olyan gyönyörű lakoma volt ez, amilyet még a maga idejében Nagy Sándor sem ért meg. De mikor az evés-ivásnak vége lett, és az asztalokat elvitték, Aladdin fölkelt és bement - menyasszonyát kézen fogva - hálószobájába, és végre egyesülhetett Badr el-Budúrral, a szultán leányával.

Reggel a kincstárnok remek, drága öltönyt hozott be neki, a legpompásabb uralkodói ruhát. Aladdin felöltötte és leült, felszolgálták a kávét ámbrával, majd megparancsolta, hogy vezessék elő a paripákat, mamlúkjaival lóra ült, és a szultán palotájához indult.

Amint a szultán Aladdin megérkezését hírül vette, nyomban elébe ment, megölelte, megcsókolta, mintha a tulajdon édesfia volna, és jobbjára ültette. A vezírek és emírek, a birodalom magas főméltóságai és az ország előkelői szerencsekívánataikkal járultak elébe; a szultán is áldást és szerencsét kívánt neki. Azután az uralkodó megparancsolta, hogy hozzák a reggelit, és együtt reggeliztek. Amikor eleget ettek-ittak, a szolgák elvitték az asztalokat. Aladdin most e szavakkal fordult a szultánhoz: "Uram, királyom, kegyeskednék-e felséged Badr el-Budúr hercegnőnél, szeretett leányánál engem ebédre megtisztelni, és kíséretével, mind a vezírekkel és az ország nagyjaival hozzám eljönni?" - "Szívesen, fiam" - felelte a szultán. Nagyon megörült a meghívásnak, és azonnal utasította a vezíreket, a birodalom előkelőit és az ország legfőbb méltóságait, hogy készítsék elő látogatását. Aztán nyeregbe szállt, kísérete is lóra ült, és Aladdin ellovagolt velük a palotájához. Mikor a szultán belépett a palotába, és ezt a csodaépületet, mely értékes kövekből, csupa zöld achátból és karneolból készült, jobban szemügyre vette, lelkét elvakította és elkábította ez a pompa, ez a gazdagság, ez a gyönyörűség. A vezírhez fordult és megszólította: "Mit szólsz most, vezír? Láttál már életedben ehhez hasonlót? Van-e még a világ leghatalmasabb királyának is ennyi kincse, ennyi aranya meg drágasága, mint amennyit ebben a kastélyban látunk?" - "Uram, királyom - felelte a vezír -, olyasmi ez, ami nem áll hatalmában az emberfiai közt egy uralkodónak sem; a föld minden népe együttesen sem tudna ilyen palotát fölépíteni, sőt építőmester se akadna, aki ezt a munkát véghezvinné. Nem, ezt, mint ahogy már mondtam felségednek, csak varázsló tehette." De a szultán jól tudta, hogy a vezírből mindig csak az irigység beszél, és ezért akarja meggyőzni arról, hogy ez mind nem emberi erő munkája, hanem csupa bűbájosság. Így felelt tehát: "Elég, vezír, ne szólj többet. Jól tudom az okot, mi késztet rá, hogy így beszélj." Aladdin felvezette a szultánt a felső terembe, ott az uralkodó elé tárult a boltozatos mennyezet, az ablakok és rácsaik, amelyek mind csupa smaragdból, jáspisból és más becses drágakövekből készültek. Ámult-bámult, szeme káprázott, feje szédült. Aztán körüljárta a termet, és végignézte ezt a sok csodadolgot, ami majd elvette az ember szeme világát. Azt az ablakot is megpillantotta, amelyiket Aladdin készakarva elkészítetlenül és befejezetlenül hagyott. Amint a szultán megnézte, és látta, hogy még nincsen készen, felkiáltott: "Ó, milyen kár érted, te ablak, hogy nem vagy tökéletes!" És a vezírhez fordult, megkérdezte tőle: "Tudod az okát, hogy ez az ablak meg a rácsai miért nem készültek el?"

A vezír így válaszolt a szultánnak: "Uram, királyom, azt hiszem, ez az ablak azért nem készült el, mert felséged Aladdin lakodalmát úgy siettette, hogy már nem volt ideje, hogy befejezhesse."

Ezalatt Aladdin felkereste ifjú feleségét, Badr el-Budúr hercegnőt, hogy jelentse neki apjának, a szultánnak érkezését. Amikor visszajött, a szultán megkérdezte tőle: "Aladdin, fiam, mi az oka annak, hogy ennek a csarnoknak egyik ablaka nincsen befejezve?" Az ifjú ezt felelte neki: "Ó, idők királya, mivel az esküvőt úgy siettettük, a mesterek nem tudták bevégezni." - "Bevégzem én" - mondta a szultán, Aladdin pedig így válaszolt: "Alláh adjon neked örök dicsőséget! Emléked így majd meg lesz örökítve leányod palotájában!" Nyomban megparancsolta a szultán, hogy hívassák az ékszerészeket és aranyműveseket, és arra is utasítást adott, hogy adjanak nekik kincstárából mindent, amire szükségük lesz, aranyat, ékköveket és nemes fémeket. Amikor aztán az ékszerészek és aranyművesek megjelentek, a szultán megbízta őket, hogy a csarnok ablakán a hiányzó rácsot készítsék el. Közben Badr el-Budúr hercegnő is odaérkezett királyi apjának üdvözlésére. Amint a szultán elé lépett, és meglátta apja örömtől sugárzó arcát, megölelte, megcsókolta. Bement a hercegnő lakosztályába, a többiek is mind vele mentek. De már közeledett az ebéd ideje, az asztalok el voltak készítve: az egyik a szultán, Badr el-Budúr hercegnő és Aladdin, a másik meg a vezír, az ország nagyjai, a birodalom főméltóságai, a csapatok főtisztjei, a kamarások és helytartók számára. A szultán helyet foglalt leánya, Badr el-Budúr hercegnő és veje, Aladdin között, és mikor az ételekhez nyúlt és megkóstolta őket, elcsodálkozott a sokféle finom, ízes, drága fogáson. Előttük nyolcvan rabnő sorakozott, akiknek mindegyike így szólhatott volna a teliholdhoz: "Távozz, hogy én jöjjek helyedre!" Most hangolni kezdték hangszereiket, megpengették a húrokat, és olyan szívhez szóló dallamokat játszottak, hogy a szomorú szív elfeledkezhetett minden bánatáról a szavukra. A szultán jókedvre derült, pompásan érezte magát és felkiáltott: "Igazán, királyoknak meg császároknak nem lehet különb sora!" Ettek-ittak, és körüljárt a pohár, míg be nem teltek vele. Ekkor egy másik teremben édességeket, gyümölcsöt és más csemegéket szolgáltak fel, és kóstolgatták a nyalánkságokat, amíg jól nem laktak.

Most a király fölkelt, hogy megnézze, hogyan haladnak munkájukkal az ékszerészek és aranymívesek. Azt jelentették neki, hogy idehozták az összes drágaköveket, amelyeket a szultán kincsesházában találtak, de az még mindig nem elég. Ekkor a szultán kiadta a parancsot, hogy nyissák meg a nagy kincsesházat, és adjanak oda mindent a mestereknek, amire csak szükségük van: és ha még ez sem elég, vegyék hozzá azokat az ékszereket és drágaköveket is, amelyeket Aladdintól kapott ajándékba. Erre az ékszerészek átvették mind a nekik kiutalt drágaköveket, és munkához láttak, de látták, hogy még az sem elég, bizony még a hiányzó darab felét sem tudták elkészíteni. Most a szultán megparancsolta, hogy vegyék hozzá a vezírek és a birodalom előkelőinek drágaköveit is; az ékszerészek megkapták és feldolgozták őket, de ez megint csak nem volt elég. Másnap reggel felment Aladdin, hogy megnézze az ékszerészek munkáját, de észrevette, hogy a hiányzó darabnak alig a fele készült csak el. Azonnal meghagyta nekik, hogy szedjék szét, amit csináltak, és adják vissza a drágaköveket tulajdonosaiknak. Parancsát végrehajtották, és mindent visszaküldték: ami a szultáné volt, a szultánnak, és ami a vezíreké volt, a vezíreknek. Az ékszerészek elmentek a szultánhoz, és jelentették neki, hogy Aladdin mit rendelt el. A szultán megkérdezte tőlük: "És mit mondott akkor? Milyen okból tette ezt? Miért nem akarta, hogy a rácsot egészen megcsináljátok? És amit csináltatok, miért semmisítette meg?" - "Ó, urunk és parancsolónk - felelték - mi nem tudunk semmit, ő csak azt parancsolta, hogy amit csináltunk, semmisítsük meg." A szultán rögtön előhozatta a lovát, felült és elnyargalt Aladdin kastélyához.

Aladdin pedig, miután az ékszerészeket és aranyműveseket elbocsátotta, bement szobájába, és megdörzsölte a lámpát. Abban a szempillantásban ott termett előtte a szellem és megszólalt: "Parancsolj, mit kívánsz; szolgád előtted áll!" Aladdin ekkor így szólt: "Azt kívánom, hogy fejezd be a nagy csarnokban az ablakrácsot, amit elkészítetlenül hagytál!" - "Készséggel és örömest" - válaszolta a szellem, eltűnt, hamarosan megint visszatért és jelentette: "Uram és parancsolóm, amit óhajtottál, végrehajtottam." Aladdin felment a terembe, és látta, hogy minden ablak rácsa kész és tökéletes. Amint éppen nézegette, hirtelen egy eunuch lépett be, és így szólt: "Uram, a szultán jön hozzád, már a kastély kapujánál van." Aladdin tüstént lement és üdvözölte. Amint a szultán megpillantotta, így szólt hozzá: "Miért tetted ezt, fiam? Miért nem engedted az ékszerészeknek, hogy bevégezzék a munkájukat a terem rácsán, hogy semmi se maradjon a kastélyodban befejezetlenül?" - "Ó, idők királya - felelte Aladdin -, hiszen én szándékosan hagyattam azt félig készen, és módomban lett volna, hogy befejezzem. Egyébként hogy is akarhattam volna, hogy uram, királyom olyan kastélyban tiszteljen meg látogatásával, amely még nem tökéletes? Szíveskedjék felmenni a csarnokba és megszemlélni, hiányzik-e belőle valami!" A király felment az emeletre, belépett a terembe, és nézelődött jobbra-balra, de nem talált hibát egy rácson sem, mind tökéletes volt. Mikor ezt látta, elámult, átkarolta Aladdint, megcsókolta, és így szólt hozzá: "Édes fiam, ez aztán csoda! Egyetlen éjszaka olyan művet teremtesz ide, amit az ékszerészek hónapok alatt se tudnának megcsinálni! Alláhra, úgy hiszem, nincs párod az egész világon!" Aladdin így felelt: "Alláh nyújtsa meg életedet az örökkévalóságig! Szolgád nem érdemel ily dicséretet." - "Alláhra, fiam - kiáltott fel a király -, minden dicséretet megérdemelsz, mert olyat alkottál, amire a világ minden építőmestere sem képes!" A szultán most megint lement, és betért leányának, Badr el-Budúr hercegnőnek termeibe, hogy ott kipihenje magát. Látta, hogy leánya végtelenül örül annak a ragyogó pompának, ami körülveszi. Kis ideig megpihent nála, aztán visszatért palotájába.

Aladdin pedig ettől fogva nap nap után keresztüllovagolt a városon, miközben mamlúkjai, mögötte és előtte, jobbra és balra aranypénzt osztogattak a népnek. És az egész nép szerette, mert olyan bőkezű, adakozó és nagylelkű volt. Fölemelte a szegények és nélkülözők segélyeit, sőt saját kezűleg is osztott ki köztük adományokat. Nagy hírt szerzett magának az egész országban; az előkelőségek és az emírek közül sokan étkeztek az asztalánál, és az emberek eskütételnél már csak az ő drága életére esküdtek. Időnként el szokott járni vadászatra, vagy a küzdőporondon vágtatott paripájával, és részt vett a szultán vitézi játékain. Ahányszor Badr el-Budúr hercegnő megpillantotta, amint délcegen üli meg lovát, még jobban megszerette, és magában nemegyszer gondolta, hogy Alláh igazán nagy boldogságban részesítette, amikor megakadályozta, hogy a vezír fiával egyesüljön, és szabaddá tette férje, Aladdin számára.

Aladdin híre-neve nap nap után nőttön-nőtt; minden alattvaló szívből szerette és tisztelte. Ezekben az időkben ellenséges lovascsapatok vonultak a szultán ellen; a szultán hadsereget szervezett, és Aladdint nevezte ki a csapatok parancsnokává. Aladdin kivonult hadseregével az ellenség elé, de az ellenséges csapatok túlsúlyban voltak. Ekkor Aladdin kirántotta kardját, és rárontott az ellenségre. Fellángolt a harc, heves küzdelem fejlődött ki; de Aladdin megtörte az ellenség hatalmát, és menekülésre kényszerítette. Nagy részüket elpusztította, megszámlálhatatlan és kiszámíthatatlan mennyiségű hadizsákmányt hozott haza. Mint büszke, győzelmes hős tért vissza és vonult be a városba, mely tiszteletére örömdíszben pompázott. Maga a szultán lovagolt elébe, szerencsét kívánt neki, és megölelte-megcsókolta; az egész ország boldogságban úszott, és ünnepelte a győzelmet. A szultán pedig Aladdinnal az új palotába lovagolt, ott Aladdin fiatal felesége, Badr el-Budúr hercegnő, örömtől sugárzón jött férje elé, homlokon csókolta, és bevezette termeibe. Kis idő múlva a szultán is utánuk ment; leültek és ittak: a rabnők sörbetet szolgáltak fel. Aztán a szultán elrendelte, hogy az egész ország ünnepelje meg Aladdin győzelmét, és ezentúl polgárok meg katonák, mind az ország népe szemében egy Alláh volt az égben, és egy Aladdin a földön. Mind jobban és jobban megszerették, mert nemcsak rendkívül bőkezű és nagylelkű volt, hanem az országot is ő védte meg, és vitézségével visszaverte az ellenséget.

Hagyjuk most Aladdint, és lássuk, mi is történt eközben a mór varázslóval! Amint visszatért hazájába, egyre csak azon bánkódott, mennyi vesződséget és viszontagságot élt át, hogy a lámpát megszerezze, és ez mind csak hiábavaló fáradság volt; mert a falat, épp akkor, mikor már majdhogy be nem kapta, mégis kiröpült a kezéből. Bánatában és mérgében nem győzte átkozni Aladdint, olyan kegyetlenül dühös volt rá. Azt mondta magában: "Jó, hogy az a fattyú megdöglött ott a föld alatt; ennek örülök, így még van reményem, hogy egyszer enyém lesz a lámpa, mert biztos helyen van." Hanem egy napon megpróbálta a homokvarázst, hogy a homokos táblán kirajzolódó figurákat szemügyre vegye. Ezeket csoportokba rendezte és följegyezte, hogy jól megszemlélhesse, és ebből biztosan megállapíthassa, hogy Aladdin meghalt, és a lámpa még jó helyen, a föld alatt van. Gondosan nézegette az ábrákat, nagy és apró vonalakat, de a lámpát már nem látta. Vad kacajban tört ki, még egyszer megcsinálta a homokpróbát, hogy meggyőződjék Aladdin haláláról. De az ifjút sem látta már a kincsesbarlangban. Ekkor még nagyobb lett haragja, és nőttön-nőtt, amint megállapította, hogy Aladdin még él, és megtudta, hogy kijutott a föld alól, meg hogy övé a lámpa, amelyért olyan emberfeletti kínokat és vesződséget tűrt el. Így szólt most magában; "Sok kínt elviseltem, sok küszködést vettem magamra - más el se tudott volna ennyit viselni -, és csak a lámpa miatt; ez az elvetemült meg minden fáradság nélkül fogja és most az övé! Bizonyos, hogy ha ismeri a lámpa varázserejét, akkor ma ő a világ leggazdagabb embere!" Mikor a mór varázsló megbizonyosodott, hogy Aladdin előkerült a föld alól és a lámpa boldog tulajdonosa, elhatározta, hogy megkeresi és elpusztítja. Megint megcsinálta a homokvarázst, megvizsgálta az ábrákat, és most már látta, hogy Aladdin mérhetetlen vagyon ura és a szultán leányának a férje. Az irigységtől magasra lobbant benne a harag lángja, és még abban az órában felkészült, és útnak indult Kína országába. Mikor odaért a szultán fővárosához, amelyben Aladdin élt, bement és megszállt az egyik fogadóban. Ott egyébről se hallott beszélni, mint Aladdin kastélyának pompájáról. Mikor kipihente az utazás fáradalmát, felöltözött és elment a város utcáin járkálni. És nem találkozott egy emberrel sem, aki ne emlegette volna azt a palotát és annak pompáját, vagy Aladdin ragyogó szépségéről, nagylelkű adakozásáról és kiváló tulajdonságáról ne beszélt volna. A mór varázsló odalépett az emberek közé, akik ilyen módon emlegették Aladdint, és megkérdezte az egyiket: "Kedves ifjú, ki az az ember, akit emlegettek és magasztaltok?" Az így felelt neki: "Ember, te bizonyára idegen vagy, és messze földről jöhettél. Mégis, hogyan lehetséges, hogy nem hallottál Aladdin emírről, pedig azt hittem, mindenütt a földön elterjedt a híre! Kastélya világcsoda, hallott arról boldog-boldogtalan. Hogy van az, hogy sem erről, sem Aladdin nevéről, akinek az Úr dicsőségét szaporítsa és örömét sokasítsa, sohasem hallottál?" A mór így válaszolt: "Legnagyobb vágyam, hogy megláthassam azt a kastélyt. Ha szívességet akarsz tenni nekem, vezess el oda; mert idegen vagyok itt." - "Hallom és engedelmeskedem!" - felelt az ember, és elindult előtte, és elvezette Aladdin palotájához. Amint a mór a kastélyt szemlélte, tisztában volt vele, hogy ez a lámpa műve, és felkiáltott: "Ó, jaj! Nem nyugszom, míg ennek a gaz kölyöknek, ennek a szabó gyerekének, akinek valamikor még vacsorára se tellett, gödröt nem ások! Ha a sors erőt ad hozzá, majd odaültetem még az anyját is megint a rokka mellé, hadd fonjon, úgy, ahogy azelőtt csinálta. Őt pedig megölöm." Visszament a fogadóba szomorúan, bánatosan és búslakodva. Emésztette az irigység Aladdin sikere miatt. Elővette csillagvizsgáló szerszámait, és a táblára homokot szórt, hogy megtudja, hol van a lámpa, és megtudta, hogy a palotában van. Ennek szörnyen megörült, és azt mondta: "Most már könnyű dolgom lesz, könnyen végzek azzal a gazemberrel, már tudom is a módját, hogyan szerezzem meg a lámpát!" Elment egy rézműveshez, és azt mondta neki: "Készíts nekem néhány lámpát; jobban megfizetem a rendes áránál, csak azt kötöm ki, hogy gyorsan csináld meg őket." - "Hallom és engedelmeskedem" - felelte a rézműves, munkához látott, és elkészítette a lámpákat. Amikor elkészültek, a mór kifizette neki, amennyit kért, fogta a lámpákat, elment és visszatért a fogadóba. Ott kosárba rakta a lámpákat és elindult, bejárta velük a város utcáit és bazárjait, és minduntalan kiáltotta: "Ócska lámpáért új lámpát adok!"

Amikor az emberek hallották, mit kiáltozik, nevettek rajta, és mondogatták: "Bizonyára bolond ez az ember, hogy új lámpát ad ócska lámpáért!" Egész tömeg gyülekezett mögötte, az utcagyerekek utánaszaladtak mindenütt, amerre járt, és mulattak rajta. De ő nem hagyta abba, és nem vetett ügyet semmire, csak járta tovább a várost, amíg el nem ért Aladdin palotájához. Ott megint kikiáltotta a mondókáját olyan hangosan, ahogy csak tudta, a gyerekek pedig kiáltoztak: "Féleszű! Féleszű!"

Úgy esett, hogy Badr el-Budúr hercegnő éppen fenn volt a csarnokban, és hallotta, hogy valaki kikiált valamit, a gyerekek meg zsivajt csapnak körülötte, de nem tudta megérteni, miről van szó. Megparancsolta egyik rabnőjének: "Szaladj le, tudd meg, micsoda ember az, aki kiabál, és mit kiabál!" A rableány lement, körülnézett és meglátta a mór varázslót. Visszament és jelentette úrnőjének, Badr el-Budúr hercegnőnek: "Az az ember azt kiáltja: »Ócska lámpáért új lámpát adok!« A gyerekek meg szaladnak a nyomába és kinevetik!" Badr el-Budúr hercegnő is nevetett ezen a furcsa szerzeten.

Hanem Aladdin a lámpát a szobájában hagyta, és nem őrizte zár alatta kincseskamrájában. Egyik rabnő meglátta, és most megszólalt: "Úrnőm, úgy emlékszem, uramnak, Aladdinnak szobájában láttam egy ócska lámpát. Ugyan cseréljük ki ennél az embernél, hadd lássuk, igaz volt-e a beszéde, vagy hazudott!" Badr el-Budúr hercegnő azt mondta a rableánynak: "Hozd el azt a régi lámpát, amelyet urad szobájában láttál!" Mert a hercegnő nem tudott semmit a lámpáról, sem a varázserejéről, és nem is sejtette, hogy ez szerezte meg Aladdinnak az egész nagy pompát. Most pedig az volt a legfőbb vágya, hogy ezzel a kísérlettel ennek az embernek, aki régiért újat ad cserébe, az eszét kipróbálja. Szaladt hát a rabnő, fölment Aladdin termébe, és jött, hozta a lámpát Badr el-Budúr hercegnőnek. Mivel senki sem gyanított semmit a mór varázsló gonosz cseléről, a hercegnő megparancsolta a főeunuchnak, hogy menjen le, és cserélje be az ócska lámpát újért. Az eunuch fogta a lámpát, lement és odaadta a mórnak, kapott tőle egy új lámpát; majd visszatért a hercegnőhöz, és átnyújtotta neki. A hercegnő szemügyre vette, és látta, hogy csakugyan új; erre megmosolyogta a mór gyönge eszét.

A varázsló pedig, amint kezébe kapta a lámpát és ráismert, hogy ez a kincsesbarlang csodalámpája, menten a keblére dugta és elsietett. Ment, ment, amíg ki nem ért a városból; aztán meg tovább, a sík rónaságon át, míg le nem szállt az éjjel. És amikor látta, hogy egyedül van a pusztaságban, és kívüle nincs ott senki, elővette kebléből a lámpát és megdörzsölte. Nyomban megjelent előtte a márid és megszólalt: "Szolgálatodra állok itt! Rabszolgád áll előtted. Parancsolj, mit kívánsz!" A mór ezt felelte: "Azt kívánom, hogy Aladdin palotáját lakóival és minden egyéb benne levővel együtt fölemeld a helyéről, és engem azzal együtt a hazámban, Afrikában, tégy le a földre. Ismered a városomat; azt kívánom, hogy ez a palota az én városomban a kertek között álljon!" - "Hallom és engedelmeskedem - szólt a szellem -, hunyd be a szemedet, nyisd ki szemedet, és ott találod magadat palotástul az országodban." És így is volt: egy szempillantás alatt ott termett a mór Aladdin kastélyával és mindennel, ami benne volt, Afrika földjén.

Ennyit a mór varázslóról; térjünk most vissza a szultánhoz és Aladdinhoz! A szultánnak szokása volt, mivel leányát, Badr el-Budúr hercegnőt, olyan nagyon szerette, hogy alig ébredt föl, mindjárt kinyitotta az ablakot és kinézett. Most is kinyitotta az ablakot, hogy átpillantson a leánya felé. De amint termének ablakából Aladdin kastélyának irányába nézett, nem látott semmi mást, mint puszta térséget, úgy, ahogy az régebben volt. A kastély eltűnt. Megdöbbenve dörzsölte a szemét, hogy talán elhomályosult vagy megromlott a látása. Aztán megint kitekintett, de végre is meggyőződött, hogy a palotának nyoma sem maradt; és fogalma sem volt, mi történhetett vele, mi érhette. Még jobban megdöbbent, tördelte a kezét, könnyei lecsorogtak szakállán, hiszen nem tudta, mi lett a leányával. Rögtön szólt, és hívatta a vezírt. Ez megjelent, és mikor az uralkodót ilyen szomorú állapotban látta, megszólalt: "Bocsáss meg, ó, idők királya, Alláh tartson tőled távol minden rosszat! Miért vagy ilyen bánatos?" A szultán felkiáltott: "Nem tudod még, milyen baj ért?" - "Valóban, felséges uram - felelte a vezír -, Alláhra, nem értesültem róla!" A szultán így szólt: "Akkor hát még nem tekintettél Aladdin kastélya felé?" - "Ez igaz, uram és parancsolóm - válaszolta a vezír -, most még bizonyára zárva is van." De a király folytatta: "Nézz hát ki az ablakon, és mondd meg, hol van Aladdin palotája, amiről azt mondod, hogy zárva van!" A vezír kitekintett az ablakon, de nem talált semmit, se palotát, se egyebet. Megzavarodva és feldúltan nézett megint a szultánra, az pedig folytatta: "Tudod most már a bánatom okát? Láttad talán Aladdin palotáját, amiről azt mondod, hogy még zárva van?" - "Ó, idők királya - mondta most a vezír -, én már előbb bátorkodtam felségednek említeni, hogy ez a palota és minden egyéb varázslat műve." Ekkor a szultán nagy haragra lobbant és felkiáltott: "Hol van Aladdin?" A vezír azt felelte, hogy vadászaton van. Az uralkodó abban a szempillantásban elrendelte, hogy az agák és katonák üljenek lóra, és Aladdint kezén-lábán láncra verve hozzák elébe. Az agák és katonák el is mentek, míg Aladdinra nem találtak, és ekkor így szóltak hozzá: "Ó, urunk, Aladdin, ne haragudj ránk, a szultán azt parancsolta, hogy kezedet-lábadat láncra verjük, úgy vigyünk elébe. Igen kérünk, ne hibáztass minket, az ő királyi parancsa alatt állunk, nem cselekedhetünk ellene semmit."

Aladdin az agák és katonák beszédén igen meglepődött, nyelve mintha megbénult volna, hisz nem tudhatta az okát. De aztán így szólt hozzájuk: "Emberek, nem tudjátok a szultán parancsának az okát? Én ártatlannak tudom magamat, nem követtem el semmi bűnt sem a szultán, sem az ország ellen!" - "Urunk és parancsolónk - felelték -, mi semmit sem tudunk!" Ekkor Aladdin leugrott lováról, és ezt mondta nekik: "Tegyetek velem úgy, ahogy a szultán parancsolta. Mert a szultán parancsát feltétlenül teljesíteni kell!"

Az agák bilincset raktak lábára-kezére, és vasláncokon vonszolva vitték be a városba. Amint a lakosok kezén-lábán vasra verten megpillantották, már tudták, hogy a szultán le akarja üttetni a fejét. De mert olyan nagyon népszerű volt köztük, az emberek fogták fegyvereiket, elhagyták házaikat, és elindultak a katonák után, hogy meglássák, mi történik majd. Mikor aztán a katonák a fogollyal elértek a palotához, jelentést tettek a szultánnak; az pedig azonnal kiadta a parancsot a hóhérnak, hogy jelenjen meg, és üsse le Aladdin fejét. De amint a polgárság közt híre terjedt ennek a parancsnak, elreteszelték a palota kapuit, és ezt üzenték a szultánnak: "Ebben a szempillantásban ledöntjük a palotádat mindenki feje felett, aki csak benne van, a te fejed fölött is, ha Aladdinnak a legcsekélyebb bántódása esik!" A vezír a szultán elé járult, és jelentette neki: "Ó, idők királya, mindjárt végünk lesz! Legjobb lesz, ha megbocsátasz Aladdinnak, hogy ne érjen szerencsétlenség bennünket; mert a nép jobban szereti Aladdint, mint bennünket!"

A hóhér pedig már előkészítette a véres bőrleplet, Aladdint ráültette, és szemeit bekötötte. És háromszor körüljárta, a szultán utolsó parancsát lesve. De a szultán látta, hogy a néptömeg már ostromolja a palotáját, már meg is mássza a falait, hogy lerombolja. Nyomban kiadta a parancsot a hóhérnak, hogy ne bántsa Aladdint, a kikiáltónak pedig meghagyta, hogy lépjen a nép elé, és hirdesse ki, hogy az uralkodó megbocsátott és megkegyelmezett Aladdinnak. Mikor Aladdin megint szabad lett, és meglátta a szultánt a trónján, elébe lépett, és így szólt hozzá: "Felséges királyom, most, hogy megkegyelmeztél az életemnek, még egy kegyet kérek: mondd meg, mi a vétkem?" - "Hej, te áruló! - rivallt rá a szultán. - Nem tudod még, mi a vétked?" Aztán a vezírhez fordult: "Vezesd oda, hadd nézzen ki az ablakon, hogy hol a palotája?" Aladdin kitekintett az ablakon, a palotája irányába, hát csak puszta helyét látta, ugyanúgy, mint mielőtt a palota oda épült; a palotának nyomát sem találta. Megdermedt megdöbbenésében, nem tudta, mi történt. Mikor visszalépett, a szultán rákiáltott: "No, ugye láttad? Hol a kastélyod? Hol van a lányom, szívem vére, egyetlen gyermekem, hisz nincs több gyermekem, csak ez az egy!" - "Ó, idők legnagyobb királya - válaszolta Aladdin -, nem tudom, hiszen sejtelmem sincs, hogy mi történt!" A szultán pedig folytatta: "Tudd meg. Aladdin, én megkegyelmeztem neked, mégpedig azért, hogy indulj útnak, és keresd meg a leányomat! De csak ővele mutatkozz előttem, mert ha őt elő nem hozod nekem, akkor - fejemre! - levágatom a fejedet!" - "Hallom és engedelmeskedem, ó, idők királya! - felelte Aladdin. - Arra kérlek én csupán, hogy adj nekem negyvennapi haladékot. Ha ennek az időnek leforgása után nem hozom őt vissza, üttesd le a fejemet, és cselekedj tetszésed szerint!" A szultán így felelt Aladdinnak: "Megadom neked a negyvennapi haladékot, ahogy kívánod. De ne hidd, hogy megmenekülhetsz a kezeim közül, mert ide teremtlek én, nemcsak, ha földön jársz, de még ha a felhők közt lebegsz is!" - "Ó, uram, szultánom - adta válaszul Aladdin -, megmondtam felségednek; ha nem hozom őt el arra az időre, akkor elébed lépek: üttesd le a fejemet!"

Mikor a lakosság és a nép Aladdint ismét megpillantotta, megörvendezett láttára, és ujjongásba tört ki; de a gyalázat, a szégyen és irigyeinek káröröme búval töltötte el Aladdin szívét. Elsietett és céltalanul bolyongott a városban, mélységes szomorúsággal, és nem tudta, mitévő legyen, hogy ifjú feleségét, Badr el-Budúr hercegnőt és a palotáját megtalálja. Ezekben a napokban a nép közül sokan titkon felkeresték, és ételt-italt hoztak neki.

De azután Aladdin elhagyta a várost, és a mezőségen barangolt, ügyet se vetett rá, hogy merre jár. Amint így ment-mendegélt, útját egy folyó keresztezte; ekkor végső kétségbeesésében, mely lelkét eltöltötte, fölhagyott minden reménnyel, és a vízbe akarta vetni magát. De mivel jámbor muszlim volt, szíve mélyéből istenfélő, megállt a folyó partján, hogy elvégezze az előírt mosakodást. És amint kezével merte a vizet, és ujjait összedörzsölte, úgy történt, hogy a pecsétgyűrű is megdörzsölődött, és megjelent előtte a márid és megszólalt: "Szolgálatodra állok! A gyűrű szolgája áll előtted! Parancsolj, mit kívánsz!" Aladdin végtelenül megörült, és ezt mondta neki: "Rabszolgám, azt kívánom tőled, hogy palotámat feleségemmel, Badr el-Budúr hercegnővel és mindennel, ami a palotában van, idehozd!" De a márid ezt felelte: "Uram és parancsolóm, igen sajnálom, de olyat követelsz tőlem, ami nem áll hatalmamban. Mert amit kívánsz, az a lámpa szolgáitól függ." Ekkor Aladdin így szólt: "Ha tehát ez olyasmi, ami erődet felülmúlja, vigyél el engem, és tégy le a kastélyom mellé, legyen az bármely országban." - "Hallom és engedelmeskedem, uram és parancsolóm" - válaszolt a szellem, fölemelte és abban a pillanatban már le is tette a palotája mellé, Afrikában, egyenesen felesége termével szemben. Éjfél körül járt már az idő, de Aladdin egy pillanat alatt felismerte a palotáját, és minden gond és bánat elszállt a szívéből, és imádkozott Alláhhoz, hogy most, amikor már fölhagyott minden reménnyel, engedje meg neki, hogy feleségét viszontláthassa. Aztán elgondolkozott a mindenható Alláh kegyének titokzatos útjain, hogyan hozott neki segítséget a gyűrű, hogyan veszítette volna már el minden reménységét, ha Alláh a gyűrű szellemét nem küldte volna hozzá. Felvidult, elmúlt minden szomorúsága. De mivel négy napja, hogy bánata, fájdalma és gondjai teljétől és kínzó gondolataitól a szemét sem hunyta le, odament a palota mellé, és lefeküdt aludni egy fa alá; mivel a palota - mint ahogy elmondtam - Afrikában, a városon kívül, kertek között volt.

Aladdin mélyen elaludt a palotája mellett, fa alatt. Persze igaz a mondás: nem alszik nyugodtan az, aki a szakácshoz küldte az ürü fejét. Aladdint mégis elnyomta az álom, szunnyadt egészen addig, míg a madarak csicsergése föl nem ébresztette. Ekkor fölkelt, a folyónál elvégezte az előírt mosakodást, és elmondta reggeli imáját, majd visszaindult, és leült Badr el-Budúr hercegnő ablakai alá. A hercegnőnek majd megszakadt a szíve, hogy férjétől és apjától, a szultántól elszakították. Nagy bánatában, és nyomorúságában, amit az átkozott mór varázslónak köszönhetett, mindennap már a hajnali szürkülettel felkelt, nem evett, nem ivott, csak egyre sírt-zokogott. Mikor reggeli imája után elmondta az áldást, be szokott jönni hozzá egyik rabnője, hogy felöltöztesse. Azon a napon véletlenül úgy esett, hogy a rabnő kinyitotta az ablakot, azt akarta, hadd legyen a fák és patakok láttára úrnőjének egy kis öröme és vigasza. Hát amikor az ablakon kitekintett, a várfok ablakai alatt urát, Aladdint pillantotta meg. Ekkor a rabnő odakiáltott Badr el-Budúr hercegnőnek: "Ó, úrnőm, ó, úrnőm, itt ül uram, Aladdin, lenn a kastély falánál." A hercegnő gyorsan odaszaladt, kinézett az ablakon, és most meglátta ő is a férjét. Éppen fölemelte a fejét Aladdin, és fölnézett rá. Köszöntötték egymást. Mindketten repülni tudtak volna boldogságukban. A hercegnő lekiáltott: "Kelj fel, gyere be hozzám a titkos bejáraton; mert az a gazember most nincs itt." Aztán a hercegnő parancsára a rabnő lement, és kinyitotta neki a titkos ajtót. Aladdin belépett rajta, felesége, Badr el-Budúr hercegnő, már elébe szaladt. Összeölelkeztek-csókolóztak, végtelen örömükben, túláradó boldogságukban sírva is fakadtak. Aztán leültek, és Aladdin így szólt: "Badr el-Budúr hercegnő, mindenekelőtt kérdezni szeretnék tőled valamit: én a teremben egy régi sárgaréz lámpát tettem erre és erre a helyre..." De amint a hercegnő ezt meghallotta, nagyot sóhajtott és félbeszakította: "Jaj, édes férjem, hisz ez éppen az oka, hogy ilyen bajba jutottunk!" - "Hogy is történt ez?" - kérdezte tőle Aladdin. Badr el-Budúr hercegnő pedig elmesélte az esetet elejétől végig, hogyan cserélte be az ócska lámpát, és így végezte beszédét: "Másnap reggelre ebben az országban találtuk magunkat, és ő, aki csalárd módon a lámpát elcserélte, kijelentette, hogy ezt a varázserejével, a lámpa segítségével vitte véghez velünk, meg hogy ő egy afrikai mór, és mi most ott vagyunk az ő lakóhelyén."

Amint a hercegnő szavait befejezte, Aladdin így szólt hozzá: "Mondd, mi a szándéka veled annak az elvetemült embernek? Hogyan beszél veled? Mit mond neked? Mit akar tőled?" Felesége így felelt: "Mindennap csak egyetlenegyszer jön el hozzám, és rá akar bírni, hogy őt szeressem: azt akarja, hogy helyetted őt fogadjam el férjemnek, téged felejtselek el, és rád se gondoljak többé. Azt is mondta, hogy apám, a szultán, leültette a fejedet. Folyvást azt állítja, hogy te szegény emberek gyereke vagy, és az ő jóvoltából lettél ilyen gazdag. Így akar nyájasan rábeszélni engem, de tőlem még egyebet nem látott, mint sírást, könnyhullatást, és nem hallott tőlem egyetlen jó szót sem." Aladdin tovább kérdezte: "Mondd meg, ha tudod, hol tartja a lámpát?" A hercegnő ezt felelte: "Mindig magánál hordja; egy pillanatra sem válik meg tőle. Amikor mindent elmondott nekem, úgy, ahogy elmeséltem, előhúzta a lámpát a kebléből és megmutatta." Aladdin igen megörült ennek, és ezt mondta feleségének: "Hercegnő, jól figyelj, én most elmegyek. De hamarosan visszajövök más ruhában; ezen ne csodálkozzál. Hagyd meg, hogy mindig álljon egy rabnő a titkos bejáratnál, hogy ha jönni lát, rögtön beengedjen. Addig kieszelem az útját-módját, hogy veszíthetem el ezt a gonosztevőt." Aladdin kiment a palotából és elindult, míg útjában egy parasztra nem akadt. Annak ezt mondta: "Hallod-e, jó ember, vedd a ruháimat, és add ide a tiédet!" A paraszt habozott, de ekkor Aladdin erőszakkal leszedte róla a ruhát, fölvette és a parasztnak adta a maga drága ruháit. Aztán tovább ment a város felé, bement, fölkereste a fűszerszámosok bazárját, és a fűszerszámosoknál erős, rögtön ható bendzset vásárolt, két dramot[50] két dinárért. Aztán ugyanazon az úton visszament, míg megint el nem ért a kastélyhoz. A rabnő meglátta, kinyitotta neki a titkos ajtót, és ő bement Badr el-Budúr hercegnőhöz.

Mikor belépett Badr el-Budúr szobájába, így szólt hozzá: "Figyelj rám! Azt kívánom, hogy öltözz föl szépen, ékesítsd fel magadat, és tedd le a gyászt. Ha aztán a mór eljön, fogadd szíves köszöntéssel, mutass neki mosolygós arcot, és hívd meg, hogy egyék veled. Tégy úgy, mintha szeretett Aladdinodat és édesapádat elfelejtetted, őt pedig igen megszeretted volna: kérj tőle vörös bort, mutasd magadat egész vígnak, jókedvűnek, és igyál az egészségére. Mikor aztán két-három serleg bort megitattál vele, úgyhogy már nem egész tiszta a feje, akkor tedd ezt a port a serlegébe, és töltsd meg ismét itallal. Ha felhajtja, azonnal elvágódik, mintha meghalt volna." Mikor Badr el-Budúr hercegnő az ura szájából ezeket a szavakat meghallotta, így szólt hozzá: "Igen nehezemre esik majd, hogy ezt a feladatot teljesítsem. De mivel ettől a gyalázatostól, aki úgy megkínzott engem, aki elszakított tőled meg apámtól, csak ezen a módon szabadulhatunk meg, szívesen megteszem, amit kívánsz; ezt a gazembert megölni különben sem vétek." Ezután Aladdin evett-ivott feleségével, de csak annyit, hogy éhét-szomját csillapítsa, hamarosan felkelt megint, és távozott a palotából. Badr el-Budúr hercegnő pedig hívatta a komornáját, hogy öltöztesse és ékesítse fel. Pompás ruhákat vett magára, és finom illatokkal szagosította be magát. Alig készült el, már jött is az átkozott mór. Mikor a hercegnőt ilyen díszben látta, nagyon megörült; de még jobban megörült, amikor a hercegnő, szokása ellenére, mosolygó arccal üdvözölte, ez még magasabbra szította a szerelem lángját a varázsló szívében, és még jobban vágyott arra, hogy a hercegnő az övé lehessen. Aztán Badr el-Budúr maga mellé ültette, és így szólt hozzá: "Kedvesem, ha akarod, gyere el hozzám ma este, vacsorázzunk együtt. Meguntam már a búslakodást, mert ha ezer évig ülnék itt és szomorkodnék, az sem használna semmit, hisz Aladdin nem jöhet vissza a sírból. Megbízom abban, amit a múltkor mondtál, hogy apám mérhetetlen fájdalmában, amiért tőlem el kellett szakadnia, alighanem megölette őt. Ne csodálkozz, ha ma másnak látsz, mint tegnap; meggondoltam magamat, és elfogadlak kedvesemnek és élettársamnak Aladdin helyébe, mivel most már senkim sincsen, csupán te. Ezért remélem, hogy eljössz ma estére, hogy együtt együnk, és egy kis bort igyunk kettesben. Azt szeretném, ha megízleltetnéd velem hazádnak, Afrikának borát, az talán jobb, mint ami itt nálam van, és a mi országunkból származik. Nagyon szeretném országotok borát megkóstolni."

Mikor a mór látta, micsoda szerelmet mutat iránta Badr el-Budúr hercegnő, és mennyire megváltozott a viselkedése, nagy boldogan felkiáltott: "Életem, hallom és engedelmeskedem mindenben, amit óhajtasz és parancsolsz! Van a házamban egy hordó, teli a mi országunk borával, nyolc esztendeje tartogatom a föld alatt; most megyek, és lefejtek belőle annyit, amennyi nekünk kell. Aztán egyszeribe itt leszek nálad megint." De a hercegnő még nagyobb biztonságba akarta ringatni, így felelt hát neki: "Ó, édesem, ne menj el, küldj inkább egy szolgát, hogy a bort lefejtse, maradj itt mellettem, hadd örüljek a társaságodnak!" - "Úrnőm - felelte a mór -, senki sem ismeri a hordó helyét, csak én: nem maradok el tőled sokáig." A mór eltávozott, és kis idő múlva annyi borral tért vissza, amennyire szükségük volt. Badr el-Budúr hercegnő így szólt: "Mennyire sajnálom, hogy fáradtál miattam, és terheltelek kívánságommal, kedvesem!" - "Szó sincs róla, szemem fénye - felelte a mór -, meg vagyok tisztelve, ha neked szolgálhatok." Badr el-Budúr hercegnő asztalhoz ült vele, és megkezdték a vacsorát. De a hercegnő hamarosan inni kívánt; a kiszolgálóleány tüstént teletöltötte poharát, azután pedig a mór serlegét is. Most a hercegnő a mór életére és egészségére ivott, az pedig a hercegnőre köszöntötte poharát. Így az asszony víg mulatozásra csábította, és mivel csodaszépen és finoman tudott beszélni, hamarosan egészen elcsavarta fejét, és édes, sokatmondó szavaival még erősebbre lobbantotta fel szerelmi lángját. A mór pedig azt hitte, hogy ez mind igaz, szívből jön, és nem is sejtette, hogy a nő, amint szerelemről példálózik, csak tőrbe csalja, hogy elveszítse. Szenvedélye nőttön-nőtt, és majd elolvadt a szerelemtől a gyöngéd szavak hallatára, amikkel a nő illette; esze elhagyta, feje forgott a gyönyörűségtől, és az egész világ egy hajítófát sem ért a szemében ebben a percben. Mikor a lakoma vége felé járt, és a bor már fejébe szállott a mórnak, Badr el-Budúr hercegnő így szólt hozzá: "Országunkban egy szokás járja, nem tudom, ti is űzitek-e." - "Micsoda szokás ez?" - kérdezte a mór. A nő pedig így felelt: "Az a szokás nálunk, hogy lakoma végével mindenki fogja a társa poharát és kiissza."

Mindjárt el is vette a mór poharát, és szólt a rabnőnek, hogy nyújtsa át a mórnak az ő serlegét, amibe szolgáival előzőleg a bendzset kevertette. A palotában ugyanis minden szolga és rabnő a hercegnőhöz húzott, és a varázsló halálát kívánta. A rableány tehát átnyújtotta neki a kelyhet; ő pedig, amint a hercegnő szavait hallgatta, és látta, hogy az ő kelyhéből iszik, neki meg a saját poharából ad inni, úgy érezte magát, akár Nagy Sándor, hogy ilyen bizonyságát láthatta a hercegnő szerelmének. Badr el-Budúr pedig testét negédesen ringatva, és kezét a mór kezébe téve, így szólt hozzá: "Ó, édes lelkem, lásd, nálam a kelyhed, az enyém meg nálad! Így isznak a szerelmesek egymás poharából!" Most Badr el-Budúr hercegnő ajkához emelte a poharát, kiitta és letette; aztán odahajolt a mórhoz, és arcon csókolta. Az úgy érezte, mintha egekig repülne boldogságában, szájához emelte a kelyhet, és egy cseppig kiitta, dehogy ügyelt rá, hogy talán valami ártalmas szer van benne. Nyomban, abban a szempillantásban eszméletlenül hanyatlott hátra. Megörült ennek Badr el-Budúr hercegnő, a rabszolganők pedig versenyt szaladtak, hogy kinyissák a palota kapuját uruknak, Aladdinnak.

Aladdin belépett a palotába, felsietett Badr el-Budúr hercegnő termébe, és meglátta, hogy felesége ott ül az asztalnál, a mór pedig, akár a halott, úgy fekszik a földön. Odalépett a hercegnőhöz, boldog örömmel megcsókolta, és megköszönte neki, amit tett. Aztán még azt mondta neki: "Most menj be rableányaiddal a belső terembe, hagyj magamra, hogy dolgomat befejezzem!" A hercegnő felkelt, és azonnal bevonult szolgálóival belső termébe. Aladdin pedig becsukta mögöttük az ajtót, odament a mórhoz, a keblébe nyúlt, és elővette onnan a lámpát, majd kihúzta kardját, és levágta a mór fejét. Aztán megdörzsölte a lámpát: rögtön megjelent előtte a lámpa szolgája, a márid, és megszólalt: "Szolgálatodra jöttem, uram és parancsolóm! Mit óhajtasz?" Aladdin felelte: "Azt óhajtom, hogy vidd ezt a kastélyt ebből az országból Kína országába, és tedd le ugyanarra a helyre, ahol volt, a szultán palotájával átellenben." - "Hallom és engedelmeskedem, uram és parancsolóm" - felelte a márid.

Aladdin most bement feleségéhez, mellé ül, megölelte, megcsókolta, az pedig viszonozta csókjait. És amíg boldog kettesben együtt ültek, a márid vitte velük együtt a palotát, és letette a helyére, a szultán palotájával szembe. Aladdin közben parancsokat osztott a rabnőknek, azok eléje tették az asztalokat, és hitvesével, Badr el-Budúr hercegnővel tiszta örömben, vígságban nekiláttak az evésnek-ivásnak, míg csak jól nem laktak. Azután átmentek a vidám mulatozások termébe, leültek, ittak, beszélgettek, és forró vággyal csókolóztak, ölelkeztek. Hisz már olyan régen nem örülhettek egymásnak. Végül a bor napja beragyogta fejüket; az álom kerülgette őket, és lepihentek kerevetükre.

Másnap reggel Aladdin felkelt, felébresztette Badr el-Budúr hercegnőt; már jöttek is a rabnők, felöltöztették, felékesítették és díszítették. Aladdin is legpompásabb ruháját vette fel. Mindketten alig bírtak magukkal a boldogságtól, hogy ennyi távollét után megint együtt lehettek; a hercegnő annak is nagyon örült, hogy édesapját aznap viszontláthatja.

Forduljunk most Aladdintól és a hercegnőtől a szultán felé! Amióta Aladdint szabadon bocsátotta, folyton-folyvást leánya elvesztésén búslakodott. Csak ült, és siratta szüntelenül, akár valami siratóasszony, hiszen az egyetlen gyermeke volt. És minden reggel, mihelyt álmából felébredt, odasietett az ablakhoz, kitárta, és arra a helyre nézett, ahol Aladdin palotája állott, és megint csak sírt, hogy szeme majd belevakult, és szeme héja sebesre gyulladt a sírástól. Ezen a napon is, mint rendesen, korán felkelt, kinyitotta az ablakot és kinézett. Hát ott látta maga előtt a palotát! Megdörzsölte a szemét, még egyszer erősen odanézett, és akkor megbizonyosodott benne, hogy Aladdin palotája áll ott. Abban a szempillantásban kiadta a parancsot, hogy nyergeljék meg a lovát, ő lesietett, felkapott lovára, és ellovagolt a palotához. Amint Aladdin meglátta, lesietett és feleúton elébe ment. Kézen fogta, és felvezette feleségéhez. Badr el-Budúr hercegnő termébe. De az is úgy vágyódott már apja után, hogy ő is elébe indult, és már az alsó csarnokkal átellenben, a lépcsőház ajtajánál üdvözölte. Apja karjaiba zárta, csókolgatta, és mindketten örömkönnyeket sírtak. Azután Aladdin elkísérte őket a felső terembe. Leültek, és apja sürgető kérdéseire Badr el-Budúr hercegnő elmesélt mindent, ami vele történt.

Így beszélt:

"Kedves apám, csak tegnap óta élek újra, amióta férjemet megpillantottam; ő az, aki kiszabadított a mór embernek, az átkozott varázslónak a fogságából. Azt hiszem, a föld kerekségén nincs nagyobb gazember, mint ez a mór volt, és az én szeretett Aladdinom nélkül nem menekültem volna meg kezei közül. Ó, akkor az életben soha viszont nem láthattál volna. Bizony, édesapám, gyász és mélységes bánat borult rám, nemcsak azért, mert tőled elszakítottak, de mert férjemtől is olyan messzire kerültem. Egész életemben hálás leszek neki jóságáért, hogy ennek a gonosz varázslónak a hatalmából kiszabadított." Badr el-Budúr hercegnő mindent elmesélt, amit átélt, elmondta, micsoda ember volt ez a mór, és mit követett el ellene; hogy öltözött lámpakereskedőnek, aki új lámpát ad ócska helyett cserébe. "Mivel azt hittem - folytatta -, hogy gyengeelméjűségből csinálja, csak nevettem rajta; nem is sejtettem ravasz tervét. Elővettem hát az uram terméből egy ócska lámpát, leküldtem egy eunuchhal, az meg elcserélte egy újra. Másnap reggelre pedig, édesapám, palotástul meg mindenestül, ami benne van, Afrikában találtuk magunkat. Én még mindig nem tudtam semmit arról, micsoda varázsereje van a lámpának, amit cserébe adtam. Végre-valahára Aladdin odakerült hozzánk, és cselt eszelt ki a varázsló ellen, hogy megmentsen karmai közül. És ha nem szabadít ki bennünket időben, ez a gonosztevő elérte volna célját, és erőszakot követett volna el rajtam. De Aladdin adott nekem valami port, azzal megitattam, a mór felhajtotta, és eszméletlenül esett össze. Ekkor férjem ott termett nálunk, és nem tudom, mit csinált, de visszahozott bennünket Afrikából ide a helyünkre." - "Uram és parancsolóm - folytatta Aladdin -, amint fölmentem és láttam, hogy úgy fekszik ott, a bendzstől elkábultan, mint akit agyonvertek, azt mondtam Badr el-Budúr hercegnőnek: »Eredj be rabnőiddel belső termeidbe!« Ekkor ő szolgálóival elment a szörnyű látvány elől; én meg odaléptem az átkozott mórhoz, benyúltam a keblébe, és kivettem a lámpát: mert Badr el-Budúr hercegnő mondta, hogy mindig a keblében tartja. Mikor megint a kezemben volt, kihúztam a kardomat, és levágtam a gazembernek a fejét. Aztán mindjárt megparancsoltam a lámpa szolgaszellemeinek, hogy emeljék fel a palotát mindenestül, és hozzák ide, a régi helyére. De ha, felséges uram, kétségbe vonnád szavaimat, kegyeskedjél velem az átkozott mórt megnézni!" A szultán felkelt, Aladdin felvezette a várfokra. Amint a szultán a mórt megpillantotta, tüstént parancsot adott, hogy vigyék és égessék el a holttestét, hamvait pedig szórják széjjel. Azután megölelte, megcsókolta Aladdint, és így szólt hozzá: "Ne hibáztass, fiam, hogy meg akartalak öletni e miatt az átkozott varázsló miatt, aki így tőrbe csalt. Édes fiam, amit ellened tettem, arra van mentségem; hisz azt láttam, hogy elvesztettem leányomat, egyetlen gyermekemet, aki kedvesebb nékem egész birodalmamnál. Tudhatod, hogy csügg a szülők szíve gyermekükön, különösen az enyém, mivel nincs több gyermekem, mint Badr el-Budúr hercegnő." Így engesztelte a szultán Aladdint, és ő meg is bocsátott neki, és így szólt hozzá: "Semmit sem tettél ellenem, ami ellenkeznék a szent törvénnyel, de én sem vagyok hibás. Minden szerencsétlenségnek ez a mór volt az okozója, ez a gaz varázsló." A szultán aztán megparancsolta, hogy díszítsék fel a várost; rendezzenek örömünnepségeket. Továbbá utasította a hírnökeit, hogy hirdessék ki: "A mai napon kezdődjék a nagy ünnep, és tartson egy álló hónapig, harminc napig, annak az örömére, hogy Badr el-Budúr hercegnő férjével, Aladdinnal visszakerült."

Ez volt Aladdin esete a mórral. De még ezután sem hagyta nyugton az átkozott afrikai, bár holtteste elhamvadt, és porait a szélbe szórták széjjel! Ennek a gazembernek ugyanis volt egy öccse, aki még jobban ismerte a varázslás, bűbájosság és csillagvizsgálás mesterségét, mint ahogy a közmondás is mondja: "Egyik kutya, a másik eb." Mind a ketten más-más világtájon éltek, hogy betöltsenek mindent bűbájosságukkal, fondorkodásaikkal és gonosz szándékukkal.

Egy napon úgy esett, hogy a mór öccse tudni szerette volna, hogy megy a dolga a bátyjának; ezért homokot szórt a bűvös táblára, megrajzolta a figurákat, tüzetesen megfigyelte, és megvizsgálta őket. A jelek azt mutatták, hogy bátyja már nincs életben, és a halottak birodalmának lakója. Nagyon elbúsult ezen, és még egyszer megcsinálta a homokjóslást, hogy megtudja, hogyan pusztult el a bátyja, és hol halt meg. Ekkor kiderítette, hogy bátyja Kína országában halt meg, a legszégyenletesebb halállal. Kiderítette azt is, hogy halálának okozója egy Aladdin nevezetű ifjú.

Tüstént fogta magát, felkészült és útra kelt; hosszú hónapokon keresztül ment rónán-pusztán, hegyen-völgyön át, míg el nem ért Kínába, ott is a szultán városába, Aladdin lakóhelyére. Felkereste az idegenek fogadóját, szállást bérelt, és kipihente magát. Azután járni kezdte a város utcáit, hogy megtalálja az utat-módot, mely lehetővé teszi, hogy gonosz célját elérje. Ez a cél pedig nem volt más, mint hogy vérbosszút álljon Aladdinon. Belépett hát a piactéren egy kávéházba, egy nagy épületbe, amelyben rengetegen gyűltek össze, hogy ott szórakozzanak. Voltak, akik kockáztak, mások ostáblán játszottak, megint mások sakkoztak. Ide ült le, és hallgatta a mellette ülők beszélgetését: éppen egy öreg jámbor nőről, Fátimehről volt szó, aki a városon kívül él remetelakában, és Alláht szolgálja. Havonként csak kétszer jön be a városba; mindenki azt állította, hogy ez az asszony csodákat tud tenni.

A mór varázsló ezek hallatára így szólt magában: "Most megtaláltam, amit keresek. Ha a felséges Alláh is úgy akarja, elérem célomat ennek a nőnek a segítségével!"

Odalépett hát az emberekhez, akik a jámbor öregasszony csodáiról beszéltek, és megszólította az egyiket: "Kedves bátyám, hallom, hogy egy Fátimeh nevű szent asszony csodatételeiről beszéltek. Hol van ő, és merre van a lakóhelye?" - "Különös! - kiáltott fel az ember. - Hogy lehet, hogy itt vagy ebben a városban, és még nem hallottál a szentséges Fátimeh csodáiról? Te szegény, úgy látszik, idegen vagy, hogy eddig még semmi sem jutott a füledbe annak a jámbor nőnek böjtöléseiről, világtól elvonultságáról és tiszta istenfélelméről." - "Így van, kedves uram - felelte a mór -, idegen vagyok. Tegnapelőtt este érkeztem meg a ti városotokba. Kérlek, mesélj nekem ennek az erényekben gazdag asszonynak a csodatételeiről! Mondd, merre lakik? Mert engem nagy szerencsétlenség ért, és fel akarom keresni és megkérni, imádkozzék értem; akkor talán a Mindenható és dicsőséges Alláh megszabadít szerencsétlenségemtől." Ekkor az ember mesélt neki a jámbor Fátimeh csodáiról, istenfélelméről és tiszta vallásosságáról, kézen fogta, kivezette a városból, és megmutatta neki az utat Fátimeh lakóhelyéhez, egy kis hegy tetejébe vájt barlanghoz. A mór szívből megköszönte jóságát, és visszament szállására, a khánba.

Úgy esett, hogy Fátimeh másnap lejött a városba. A mór korán reggel elment a fogadóból, és nagy tolongást látott az utcán. Közelebb ment, hogy megnézze, mi történt, hát látta, hogy ott áll Fátimeh; mindenki, akinek valami baja volt, megáldatta magát vele, és kérte, hogy imádkozzék érte. És ha Fátimeh megérintette, betegsége és szenvedése hamarosan elmúlt. A mór varázsló utána osont, amíg vissza nem ért barlangjába. Azután megvárta az estét, míg jó sötét nem lett, betért a borkereskedő boltjába, ivott egy pohár bort, és a városból visszament a jámbor Fátimeh barlangjához. Odaért, belépett a remetelakba, és látta, hogy az istenes asszony egy ócska gyékényen a hátán fekszik és alszik. Odaugrott, ráült a testére, előrántotta a tőrét és rárivallt. Az fölébredt, és amint szemét kinyitotta, egy mórt pillantott meg, aki kivont tőrrel ült a mellén, és készült, hogy megölje. Halálra rémült; az ember pedig ráförmedt: "Hallod-e, ha egy szót szólsz vagy kiáltasz, abban a szempillantásban megöllek! Most pedig tégy meg mindent, amit én mondok!" És megesküdött neki, hogy ha mindent megtesz, amit ő kíván tőle, meghagyja az életét. Azután fölkelt a melléről, és így szólt: "Add ide a ruháidat és vedd az enyémet!" Ekkor az asszony odaadta neki ruháit, fejkendőit, fátyolát és köpenyét. Aztán még azt mondta neki: "Valamivel be kell hogy dörzsöld az arcomat, hogy ugyanolyan arcszínem legyen, mint a tiéd!" Fátimeh bement a barlang belsejébe, és egy üvegcse kenőcsöt hozott elő, és bekente vele a férfi arcát. Ettől olyan lett az arcszíne, mint Fátimehé. Végül odaadta neki a botját, megmutatta, hogyan járjon, mit csináljon, ha a városba megy, nyakába akasztotta az olvasóját, utoljára pedig odanyújtotta neki a tükröt e szavakkal: "Nézd: most már nincs különbség kettőnk között!" A mór belenézett a tükörbe, és látta, hogy Fátimehnek a tökéletes mása lett, nem hiányzik semmi, és nem kell semmit hozzátenni. De alighogy elérte célját, megszegte az esküjét: kötelet kért az asszonytól, és amikor az előhozta, fogta és megfojtotta vele a nőt a barlangjában, majd kivonszolta a holttestét, és belevetette egy árokba, a barlang előtt.

Mikor a mór Fátimeht meggyilkolta, megint visszament a barlangba, és aludt hajnalhasadásig. Aztán felkészült, visszaindult a városba, és elért Aladdin palotája elé. Nagy tömeg gyűlt köréje, mert mindenki a szent Fátimehnek tartotta. Úgy is viselkedett, ahogy az szokott, kezét a szenvedőkre tette, egyik számára elmondta a Korán egy szúráját, másikának egy másik szúrát, és így imádkozott mindenkiért. De mivel a nép szörnyen tolongott és lármázott körülötte, Badr el-Budúr hercegnő figyelmes lett a zajra, és azt mondta rableányainak: "Nézzétek csak meg, mi történik, mi az oka ennek a lármának!" Az eunuchok egy agája lement, hogy megnézze, mi történik. Ezekkel a szavakkal tért vissza: "Hatalmas úrnőm, ez a lárma a szentséges Fátimeh miatt van. Ha parancsolod, felhozom őt hozzád, hogy te is részesülj az áldásában." - "Menj - kiáltott föl a hercegnő -, és hozd fel hozzám! Már sokat hallottam csodáiról és szent erkölcséről, nagyon szeretném látni, hadd áldjon meg engem is. Az emberek sokat beszéltek nekem erényeiről." Az eunuch-aga lement, és felkísérte a Fátimehnek öltözött mór varázslót. Amint a hercegnőt megpillantotta, imádságok egész sorát mondta el előtte; és egy teremtett lélek sem kételkedett benne, hogy ez maga a szent Fátimeh. A hercegnő pedig odament hozzá: "Szentséges Fátimeh, azt szeretném, ha mindig nálam maradnál, hogy általad áldásban részesüljek, tőled a jámborság és istenfélelem útjait megtanuljam, és példádat kövessem." Ez volt éppen a vágya a gaz varázslónak, és most még erősebben eltökélte, hogy véghezviszi cselét. Ezért így szólt a hercegnőhöz: "Hatalmas úrnőm, szegény asszony vagyok, barlang az én lakásom; a magamfajta nem méltó arra, hogy királyi palotákban tartózkodjék." - "Erre ne legyen gondod, te szent Fátimeh - válaszolta a hercegnő -, házamban olyan helyiséget adatok neked, ahol szolgálhatod Alláht, és ahova egy lélek se mehet be hozzád; ott még jobban végezheted istentiszteletedet, mint ha a barlangodban volnál." A mór így felelt: "Hallom és engedelmeskedem, hatalmas úrnőm! Nem akarok ellenkezni szavaiddal; mert amit királyok gyermekei mondanak, azt nem szabad sem lebecsülni, sem visszautasítani. De arra kérlek, engedd meg, hogy egyek-igyak, és üljek egyedül a kamrámban; senki oda be ne léphessen. Pompás étel sem kell nekem, nem, csak kegyeskedjél számomra mindennap valamelyik rabnőddel egy darab kenyeret meg egy korsó vizet szobácskámba küldeni, hogy amikor megéhezem, egymagamban ehessem-ihassam."

Az elvetemült ember azért csinálta ezt így, mert félt, hogy ha evésnél a fátyolát fölemelné, kiderülne a titka, és álla-ajka szakálláról-bajuszáról felismernék, hogy férfi. Badr el-Budúr hercegnő most így válaszolt neki: "Szent Fátimeh, légy nyugodt! Minden a kívánságod szerint történik. De most gyere velem, hogy megmutassam a szobát, amit lakásodul be akarok rendeztetni."

Badr el-Budúr hercegnő elvezette a varázslót, aki a jámbor Fátimehnek adta ki magát, abba a helyiségbe, melyet neki lakóhelyül kijelölt. És ott így szólt hozzá: "Szentséges Fátimeh, itt fogsz lakni, ez a szoba most a tied. Itt élhetsz teljes nyugalomban és elmélkedéseid teljes elzártságában." A mór hálálkodott jóságáért, és az ég áldását kérte rá. Aztán a hercegnő még felvezette a kioszkba is, megmutatta neki a boltozatos mennyezetet meg a huszonnégy ablakról lesugárzó drágaköveket, és megkérdezte tőle: "Mit szólsz, ó, szent Fátimeh, ehhez a csodálatos teremhez?" A mór így válaszolt neki: "Alláhra, csodálatos, még annál is több! Azt hiszem, az egész világon ritkítja párját. Mindent felülmúl pompája, de kár, hogy egy dolog hiányzik belőle, ami pedig még emelné a szépségét és fényét!" Badr el-Budúr hercegnő ekkor megkérdezte: "Ó, szent Fátimeh, mi hiányzik még belőle? Mi az, ami még jobban ékesítené? Mondd meg nekem! Azt hittem, hogy teljes és tökéletes." - "Hatalmas úrnőm - volt a varázsló válasza -, hiányzik a rúkh-madár tojása. A kupolába kellene felakasztani. Ha ott függne a kupolában, akkor ennek a teremnek a föld kerekségén nem akadna mása!" A hercegnő most tovább kérdezte: "Hát az milyen madár? Hol találhatnánk meg a tojását?" - "Hatalmas úrnőm - felelte a mór -, az egy óriási nagy madár: tevéket és elefántokat emel fel és visz tova röptében a karmai közt, mert olyan nagy és erős. Ez a madár többnyire a Káf hegyen található, és az a mester, aki ezt a palotát építette, annak a madárnak a tojásait is meg tudja majd szerezni." Aztán félbehagyták a beszélgetést, és mivel elérkezett az ebéd ideje, a rabszolgalányok megterítették az asztalt. Badr el-Budúr hercegnő leült mellé, és a gaz varázslót is kérte, hogy egyék vele. De az elhárította a meghívást, és bement szobájába, melyet a hercegnő kijelölt a számára: a rableányok oda vitték be neki az ételt.

Mikor beesteledett, és Aladdin visszatért a vadászatról, Badr el-Budúr hercegnő elébe ment és üdvözölte. Férje megölelte és megcsókolta, de mikor az arcába nézett, úgy látta, mintha kicsit búsulna, és nem mosolyog, mint máskor szokott. Ezért megkérdezte tőle: "Mi történt veled, szerelmem? Mondd meg, előfordult talán valami, ami a lelkedet nyugtalanítja?" - "Semmi bajom sincs, szerelmem - felelte a hercegnő -, csupán eddig azt gondoltam, hogy a mi kastélyunkból nem hiányzik semmi a világon. És mégis, Aladdin, szemem fénye, ha a felső terem kupolájában ott függne a rúkh-madár tojása, akkor a mi palotánknak kerek e világon nem volna mása!" Aladdin erre felkiáltott: "Hát csak ez az, ami bánt? Mi sem könnyebb nekem, mint ezt megszerezni! Légy vidám, mondd csak meg, amit kívánsz, előteremtem én neked, a föld mélyéből is, a lehető leggyorsabban, a legrövidebb idő alatt!"

Így nyugtatta meg Aladdin Badr el-Budúr hercegnő kedélyét, és így ígért meg neki mindent, amit óhajtott, azután pedig nyomban bement a szobájába, és megdörzsölte a lámpát. Abban a szempillantásban megjelent előtte a márid és megszólalt: "Beszélj, mit kívánsz!" Aladdin ezt felelte: "Azt kívánom tőled, hogy hozd el nekem a rúkh-madár tojását, és akaszd fel a felső terem kupolájába!" De amint a márid Aladdin szájából ezeket a szavakat meghallotta, összeráncolta homlokát, és hatalmas hangon, nagy haraggal kiáltott rá: "Te hálátlan, nem elég, hogy én meg a lámpa többi szellemei a szolgálatodra állunk? Most még azt is kívánod, hogy az úrnőnket hozzam ide neked, hogy mulatságodra felakaszd a várfokod kupoláján, és te meg fiatal feleséged úgy gyönyörködjetek benne? Alláhra, mind a ketten megérdemlitek, hogy ebben a szempillantásban hamuvá égesselek és a szélbe szórjalak benneteket. De mivel ti ezekről a dolgokról mit sem tudtok, és a belső értelmet a külszíntől nem tudjátok megkülönböztetni, megbocsátok nektek; hiszen ártatlanok vagytok. A bűn azé az elvetemült gazemberé, a mór varázsló öccséé, aki itt tartózkodik, és a jámbor Fátimehnek adja ki magát. Fátimeht meggyilkolta a barlangjában, az ő képét, ruháját és viselkedését vette fel, és azzal a szándékkal jött ide, hogy titeket megöljön, és rajtad bátyjáért vérbosszút álljon."

Ezzel a márid eltűnt Aladdin szemei elől. De annak e szavak hallatára szinte megzavarodott az elméje, és reszketett minden tagja, olyan mennydörgő hangon rivallt rá a márid. Mégis összeszedte a bátorságát, és tüstént kiment szobájából. Bement feleségéhez, és úgy tett, mintha nagyon fájna a feje; mert tudta, hogy Fátimeh arról ismeretes, hogy titkos erő lakik benne, és azzal minden fájdalmat meggyógyít. Amint Badr el-Budúr hercegnő látta, hogy fogja a fejét, és hallotta, hogy fájdalmakról panaszkodik, megkérdezte okát. "Nem tudom - felelte neki -, csak a fejem fáj nagyon." Felesége rögtön megparancsolta, hívják be Fátimeht, hadd tegye kezét férje fejére. "Ki az a Fátimeh?" - kérdezte Aladdin; és Badr el-Budúr hercegnő közölte vele, hogy a jámbor Fátimeht ide vette magához a kastélyba. A rableányok mentek és magukkal hozták az átkozott mórt. Aladdin úgy tett, mintha semmit sem tudna igazi mivoltáról, sőt úgy köszöntötte, mint ahogy a valódi jámbor Fátimeht köszöntötte volna, megcsókolta ruhaujja szegélyét, szívélyesen üdvözölte házában; aztán így szólt hozzá: "Szentséges Fátimeh, nagyon kérlek, részesíts jóságodban! Tudom, hogy járatos vagy a fájdalmak gyógyításában, nekem pedig igen erősen fáj a fejem." Az elvetemült mór alig merte hinni, amit hallott, hiszen épp ezt akarta.

A mór varázsló most az istenes Fátimeh képében odalépett Aladdinhoz, hogy fejére tegye a kezét, és megszüntesse fájdalmait. Hanem amint az ifjú mellé lépett, és kezét a fejére tette, a másik kezével ruhái alá nyúlt, hogy előhúzza a tőrét, és megölje Aladdint. De az résen állt; arra várt csak, míg a másik a tőrt egészen előhúzza, akkor hirtelen megragadta a kezét, kitépte a tőrt, és a varázsló szívébe döfte. Badr el-Budúr hercegnő ezek láttára hangosan felsikoltott, és így kiáltott fel: "Mit vétett neked ez az erényes, jámbor asszony, hogy most az ő vérével ilyen nehéz bűnt veszel magadra? Nem félsz Alláh büntetésétől ezért a tettért, hogy Fátimeht, a csodáiról messze híres istenes asszonyt nem átallottad meggyilkolni?" De Aladdin így válaszolt: "Hiszen nem Fátimeht öltem meg, hanem Fátimeh gyilkosával végeztem! Ez az ember itt annak az átkozott mórnak az öccse, a varázslóé, aki téged elrabolt, és a kastélyt veled együtt varázserejével Afrikába vitte. És ez az álnok gazember itt az öccse, eljött ebbe az országba, és gaztett után gaztettet követett el: megölte Fátimeht, felvette ruháit, és idejött, hogy bátyjáért vérbosszút álljon rajtam: ő oktatott ki, hogy a rúkh-madár tojását kérd tőlem, hogy ezzel a vesztemet okozza. Ha még mindig kételkedsz szavaimban, gyere ide, és nézd meg, ki az, akit megöltem!" Ezzel Aladdin fölemelte a mór fátyolát, Badr el-Budúr hercegnő odanézett, és bajuszos-szakállas férfit pillantott meg. Most látta az igazságot, és így szólt Aladdinhoz: "Szerelmem, ó, két ízben döntöttelek halálos veszedelembe!" De férje így válaszolt: "Sose bánd azt! Badr el-Budúr hercegnő, szép szemeid kedvéért kész örömmel fogadok el mindent, ami tőled ered!" Amint a hercegnő hallotta, hogy így beszél, karjaiba zárta, megcsókolta és ezt mondta: "Ó, szerelmem, hiszen mindez csak azért történt, mert olyan nagyon szeretlek; nem tudtam semmiről, és igazán nem becsülöm le szerelmedet." Aladdin most megcsókolta, és kebléhez szorította, és szerelmük még bensőbb és forróbb lett. Ugyanakkor megjelent a szultán is, és elmeséltek neki mindent, ami a mór varázsló öccsével történt, és holttestét is megmutatták neki. A szultán megparancsolta, hogy égessék el, és hamvait eresszék szélnek, úgy, mint a bátyjával tették.

Ettől fogva Aladdin hitvesével, Badr el-Budúr hercegnővel nyugodtan élt, minden veszedelemtől mentesen. Egy idő múlva pedig meghalt a szultán; ekkor veje lépett a királyi trónra, jogot és igazságot osztott alattvalóinak, és népei szerették. És feleségével, Badr el-Budúr hercegnővel boldogságban, vigasságban élt, míg el nem jött értük az örömök megrontója, együttlétek szétbontója.

(Fordította: Honti Rezső)

Az Ezeregyéjszaka Meséi - MEK