Visszatértem Németországból. Jól megpakolva. És elég nagy adag mangapakkal. Nem is beszélve arról, hogy még mi jó dolgokat láttam ott. Ráadásul beszélgettem több emberrel is erről a témáról - mármint Japánról, kultúrájáról.
Első és legfontosabb: a németek befogadóbbak! Több diákkal beszélgetve rájöttem, hogy ők mind értik, hogy mit mondok. Mármint nem a nyelvre értem, hanem arra, amit mondok. Értették például amikor a Dragon Ballról áradozva kijelentettem, hogy - szerintem - az egyik legjobb shonen manga az egész világon. És sugoi. Sőt, az egyik srác tanul japánul is (legalábbis ugyanúgy próbálkozik, mint én).
Másodszor: minden könyvesboltban rohadt nagy a választék. És nem csak kimondott könyvesboltban. Voltam
írószerboltban, ahol szintén egy nagyon nagy polc manga várakozott. Akkor még ott vannak a nagyobb
újságárusok (
ahol könyvek is vannak - szinte mindig). Nem is csoda, hogy
hat+egy mangával tértem haza. Majdnem hét lett, de akkor pont kifogtam egy kicsi újságárust, ahol még képeslapok sem nagyon voltak...
Reklámozás terén is maxon voltak. Kezdjük azzal, hogy a berlini vasútállomáson digitális képernyőkön vetítették tíz percenként a
Szél támad reklámját. Itthon meg tizenegyen voltunk a
Savaria mozi kamara termében (
ami alapból max harminc személyes) premierkor, de úgy, hogy egy barátnőmet úgy rángadtam el (
ő teljes mértékben laikus - bár tetszett neki), egy barátnőm az anime világában él, de
Miyazakitól még csak a
Totorot és
A vadon hercegnőjét látta (
aszem mást még nem). Egy másik osztálytársam meg a barátját rángatta el. Ott meg nagyban reklámozzák.
Negyedszerre pedig: minden városban, ahova hétvégenként mentünk kirándulni (
Hannover,
Berlin,
Braunschweig,
Magdeburg,
Bréma)
volt egy kon, egy japán rendezvény, Nintendo nap... Majdnem rosszul lettem, amikor nem engedtek oda az óriás
Pikachuhoz. Valamennyire pedig a tanáraim végre bepillantást nyerhettek egy magyar otaku életébe.
Folytatás következik...